A szertartás – Britten, War Requiem

2013. november 21.
Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem

Britten: Háborús requiem

Szabóki Tünde, Timothy Bentch, Stephan Loges
Nemzeti Énekkar (Antal Mátyás)
Kodály Zoltán Magyar Kórusiskola Gyermekkórusa (Sapszon Ferenc)
Vezényel: Howard Williams

Sokszor volt már olyanom, hogy hangversenyről hazaérve újra meg kívántam hallgatni valami részletet, vagy akár az egész művet felvételről. Volt hogy csak ellenőrizni akartam magam, vagy a szerzőt, de előfordult az is, hogy a darab volt nagy hatással rám.

Viszont Britten Háborús rekviemjével kapcsolatban kétségeim vannak, Lehet, hogy mostantól egyáltalán nem akarom újrahallani – felvételről.

Fölösleges lenne. Ezúttal nem hiszem, hogy csak a teuton módon nehézkes interpretációkkal lenne gondom. A Nemzeti Filharmonikusok mostani előadása szerencsére általában cáfolta mindazt a korábbi benyomást, élményt, amit Britten zenéjéről korábban begyűjtöttem.

Merthogy Brittent mindig egyfajta távolságtartással szemléltem, korábban talán csak a kürtös tenor-szerenádot szerettem fenntartások nélkül.

Viszont soha nem adtam fel, hiszen sokszor egyetlen élmény adta a kezembe a kulcsot. Az a „kulcs” élmény egyszer-egyszer jöhet felvételről - ahogy például Celibidache szabaddá vált felvételei közelebb vittek Brucknerhez - de sokkal gyakoribb, hogy a hiteles élő produkció tesz Saulusból Paulussá.

Szóval, mindenképpen próbát akartam tenni, de be kell valljam, tudálékosabbik énem nem bízott abban, hogy valami korszakalkotóban lesz része. Howard Williams például jó ismerősünk. Kifogástalan mester, jó hírű muzsikus, de nem a „lélegzetelállító” fajtából, és – ne haragudjanak meg érte – valahol Timothy Bentch is inkább megbízható, mint kiemelkedő, Stephan Logest pedig nem nagyon ismertük. (Róla McCreesh Máté passió felvétele kapcsán, mintegy tíz éve recenzensünk mindössze annyit írt: „bár stílusosan dalol, bizonyosan nem tartozik a jelentős szólisták közé.”)

És most mégis ez a három ember volt az, aki megváltoztatta a műhöz és talán magához a szerzőhöz fűződő viszonyunkat. Ki tudja, talán most nem is a zenei kvalitásokon múlott, hanem az angolszász neveltetésen, a habituson és az emberségen. Nyilván jobban ismerték ezt a művet, az alapul szolgáló szövegeket, és az egész kulturális hátteret is, mint ahogy az szokásos. És legfőképpen hittek benne!

Végül, még az sem biztos, hogy nem a zenei kvalitásokon múlott, hiszen kénytelen belátni az ember, hogy ez zene, és a hiteles, sőt hatásos előadásához nyilván az kell.

Hiteles és hatásos zenét hallottunk, viszont a megértéshez biztosan segítség volt, hogy ott, élőben egy idő után kezdtem nem úgy hallani, mint oratóriumot, mint más ismert vokális műveket, mint egy rekviemet. Kezdtem nem úgy hallani, mint zenét.

Lenyűgöző szertartás volt inkább, emfatikus szónoklat, indulatos beszéd.

Ami után teljesen érdektelen, hogy mi a véleményünk Brittenről, a zeneszerzőről. Az sem fontos, hogy ki hogy játszott, hogyan énekelt, vagy vezényelt, mert az üzenet eljutott és mindig emlékezni fogunk rá.