A Smith Quartet a Trafóban
2002. november 09.
Trafó - Kortárs Művészetek Háza
The Smith Quartet
Az angol Smith Quartet (Ian Humpries, Charles Mutter, Nic Pendlebury, Deirdre Cooper) már második alkalommal játszott Budapesten, tavaly februárban a Making New Waves kortárszenei fesztivál vendégei voltak. A koncert akkor is (akár most) telt házzal ment lám, mégis van igény mai, friss zenére.
A programot akkor Steve Reich Different Trains című darabja zárta, ami a precíz, fegyelmezett játéknak, a fantasztikus koncentrációnak köszönhetően jó záródarabnak bizonyult, a hálás közönség tomboló tapsviharral fogadta.
A mostani koncertkezdés így egyfajta folytonosságnak is tekinthető, hiszen ezúttal a nyitódarab volt Reich-től a Triple Quartet. A múltkori hatás azonban sajnos elmaradt: a most is előre rögzített felvétellel együttjátszó négyes akkori koncentrációja itt egyszerű megfelelésbe, a fel-felbukkanó, átalakuló dallamok egymásba fonódó sora ismételgetésbe, már-már unalomba ment át.
Annál izgalmasabb volt Anton Webern Fünf Sätze című vonósnégyese. Magabiztosság, humor hatotta át a zenészek játékát, a majd százéves darab tisztán, frissen, élénk színekkel szólalt meg.
A kortárs klasszikus és a korai modern nagymester után harmadikként meglepő módon egy koncentrációban, komolyságban, világlátásban az előzőektől teljesen elütő, abszolút friss hangot képviselő mű következett, Michael Daugherty: Elvis Everywhere (a műsorfüzettel ellentétben így, is nélkül) című darabja.
A két évvel korábban született darabot 1995-ben rögzítette CD-re a Kronos Quartet sajnos azon a felvételen épp a szerzemény sava-borsa vész el: az élő előadás kellett ahhoz, hogy világossá legyen: a zenészek a felvételről bejátszott rockzenei klisékre, Elvis giccsbe hajló szövegeire élőben replikáznak jobbára szintúgy giccsel, banalitással, kihasználva az ebben rejlő zenei (és szövegbeli) humor adta lehetőségeket. A darab tehát a rögzített felvételhez képest a színpadon, élőben hazatalált; a közönség hálás nevetése, a kajánul felmutatott blődség okozta vidámság közben azért az emberben némi keserűség is támad: egy ennyire mai, ennyire pop, ennyire egyszerű gesztusokkal operáló darabot miért nem lehet kotta nélkül, fejből (az angolban: szívből by heart) játszani? Az egyik legnevesebb, kizárólag kortárs repertoárral fellépő együttes miért hagyja a klasszikus zene megcsontosodott szokásait, gesztusrendszerét magán eluralkodni? Miért nem lehet egy élő darab igazán eleven?
Talán elég lenne ehhez nem a kottára, de a bejátszott zenére, sőt: egymásra figyelni. Így válna lehetővé az igazán felszabadult játék akár érzések is leolvashatók lennének a zenészek arcáról
A darab így inkább komolyzenészek vicces popzenei kirándulásának tűnt, az egyébként érdekes, értékes zene humora viszonylag egysíkúvá vált (ld. még: a tiszteletes úr focizik!).
A szünet után Skempton darabja, a Catch következett: a csendes, a szó hagyományos értelmében szép műben az egyes dallamok finoman, érzéssel szálltak hangszerről hangszerre.
Talán ismét csak azért, hogy még erősebb legyen a kontraszt: az estet Michael Nyman-nel záró vonósnégyes kőkemény fűrészeléssel búcsúzott (String Quartet No. 1). A különböző tempójú és hangulatú tételek szinte azonos intenzitással szólaltak meg, ahogy az egyes tételeken is végig ugyanazzal a hévvel dübörögtek végig a zenészek. A zene itt a Smith Quartet tagjainak láthatólag már inkább fizikai megterhelést, semmint szellemi vagy érzelmi feladatot jelentett sajnos a hallgatónak sem volt könnyű. Kár, mert bár a koncert szebb pillanatai talán valamelyest feledtetni tudják a kevésbé sikerült részeket, de bizonyos, hogy több odafigyeléssel (a program gondosabb összeállításával?) az estből sokkal többminden kihozható lett volna. Telt ház volt, tehát a közönség úgy tűnik már elhiszi, hogy van érdekes, jó, ráadásul friss, élő kortárs zene.
Talán csak a zenészeknek kellene egy kicsit jobban hinniük ugyanebben.
