A siker Kovácsa (A Rádiózenekar és Rost Andrea Strauss-estje)

2007. november 18.
Zeneakadémia

A Magyar Rádió Szimfonikus Zenekara
Rost Andrea – ének
Vez.: Kovács János

R. STRAUSS:
Don Juan – szimfonikus költemény
Négy utolsó ének
Caecilie; Morgen; Das Rosenband; Meinem Kinde
Till Eulenspiegel vidám csínyjei

Nincs más elfoglaltság, amit bizonytalan háttérrel, máshová gondolva, netán létbizonytalanságban ennyire nehéz lenne művelni. A muzsikus teljesítményén azonnal érződik, ha külső gondok foglalkoztatják. Márpedig mostanában a Rádiózenekarnak kijut bőven.

Azt nem állítom, hogy féltettem tőlük a vasárnap esti hangverseny színvonalát. Végül is olyan profik, akik még akkor is tisztességesen tudnak játszani, ha éppen ég a ház.
Nem is cáfoltak rám, sőt, nagyszerűek voltak. Csak a pontosság kedvéért: a Septemberben hallottunk egy szinte „kötelező” gikszert az egyébként igen szép hangú kürtszólóban, valamint a pikoló lépett be egy ütemmel korábban az Im Abendrot végén, de hát ezek teljesen lényegtelen momentumok. A fontos az, hogy a Zeneakadémia kicsit szűkebb terében szinte lubickolni lehetett a Strauss-féle hangáradatban, és éppen a nagyobb tuttikban a zenekar kifejezetten meggyőzően szólt, de a legnagyobb erényük mégis az volt, hogy képesek voltak figyelmesen és hitelesen kísérni.

Kísérni, például azt a Rost Andreát, akire most különösen kíváncsiak voltunk. Annakidején kifejezetten Mozart-énekesként ismertük és szerettük meg, de egyáltalán nem voltunk benne biztosak, hogy Richard Strauss-dalokban is képes lesz nagyot alkotni. Ezeket többnyire mégis drámai szopránok szokták repertoáron tartani. A korai évekhez képest Rost hangja valóban megváltozott – és talán még most is változóban van. Már nem a filigrán könnyedség jut róla először eszünkbe, ez a hang már nem „light-soprano”. Érettebb, vastagabb – nagyon enyhén vibrátósabb. Mindettől persze még nem lesz „drámai” a szoprán, és főleg a volumene nincs akkora, mint amilyeneket ezekben a dalokban megszoktunk.

Szerencsére most is elég hamar kiderül, hogy Rost Andrea művészete nem lakik teljes egészében és csakis a hangszálaiban. Hosszú idő óta ez az első olyan Vier letzte Lieder-élményem, amikor az énekes nyilvánvalóan tudja, hogy mit és miért énekel. Nekem egyáltalán nem hiányzott a brutális voce, és nem hiányzott Stemme agresszivitása sem. Az ívek működtek, a zenei csúcspontok megszólaltak, én pedig egyre elégedettebb voltam.

A második félidő is Strauss-dalokkal folytatódott, a ráadás pedig mi más lehetett volna, mint a Zueignung, az ajánlás. (A refrént pedig mi mindannyian mondhattuk volna: „Habe Dank...”)

Viszont ha még sokáig emlékezni fogunk erre a hangversenyre, abban alighanem Kovács Jánosnak lesz a legnagyobb része! Eddig is tudtuk, hogy az operaházi árokból is egész más dolgok szivárognak ki, ha ő áll a dobogón, de ezt ott egészen másképp éli meg az ember. Az opera hatása is összművészeti és ezért másképp összegződnek az erények is. Az biztos, hogy sokkal nehezebb rámutatni a „felelősre”, mint egy ilyen szimfonikus koncerten, „face to face”.

Most már én is megértem, hogy a fórumainkon olvasható Top-10 karmesterek topikban miért választották be többen is az abszolút élmezőnybe. Aki eddig nem így tudta volna, mostantól annak is egyértelmű, hogy egy jó zenekar attól jó, hogy mint hangszer jó. Ezen a hangszeren pedig a karmester muzsikál.

A második félidőt – és a koncertet – záró Till Eulenspiegel máskor és máshol is szólt már szépen, sőt néhol akár virtuózabban és csillogóbban is. Most viszont egyszerre volt sziporkázó, súlyos, humoros és könnyed, vagy éppen tragikus. Az „akasztás-jelenet” pedig – nincs rá jobb kifejezés – vérfagyasztó volt... és akkor hideg szél fújt be a Zeneakadémia nagytermébe.

Kovács János egyike a legnagyobb karmestereknek.