A Rádiózenekar és a Nemzeti Énekkar az új teremben

2005. március 11. - Nemzeti Hangversenyterem

A Magyar Rádió Szimfonikus Zenekara
Nemzeti Énekkar
Korondi Anna - szoprán
Németh Judit - alt
Timothy Bentch - tenor
Vez.: Antal Mátyás

HUMPERDINCK: Jancsi és Juliska - előjáték és álompantomim
R. STRAUSS: Négy utolsó ének
MAHLER: Panaszos dal

A Nemzeti Énekkar is megkapta a lehetőséget, hogy birtokba vegye az új hangversenytermet. Most a Rádiózenekart választotta társául a romantikus, későromantikus műveket felvonultató műsorhoz. A karmesteri tisztet pedig a vezető karnagy, Antal Mátyás látta el.

Humperdinck egyműves szerző, nem túl sok alkotása közül meseoperája, a Jancsi és Juliska élte túl őt, és az elmúlt százhuszonkét évet. Wagner munkatársa is volt, a Parsifal bemutatásánál segédkezett, és életútja 1889-ben találkozott Strausséval, akit akkor Bayreuth-ba hívtak, mindketten Hermann Levi asszisztensei voltak.

Műve tehát enyhén wagneres, kissé hosszadalmas, de könnyen befogadható, a meséhez jól illő muzsika, egy nagyzenekarnak kitűnő bejátszani való. Egyből minden a helyén volt, a redukált létszámú vonósok, fafúvósok rezek szép hangon, pontosan játszottak. Teljesen kielégítő, bár kissé halk zenekari hangzást kaptunk, amely már nyilván Korondi hangjához is szolgálta a felkészülést.

Richard Strauss utolsó műve, a Négy utolsó ének látszólagos szelídsége ellenére muzsikus-próbáló feladat. A halál árnyékában komponált műsorozat hangsúlyozottan az elmúlásról szóló négy tételét - talán kissé profán a hasonlat - csak halálos pontossággal lehet megszólatni. Talán ezért is ritka a szinte felfoghatatlan szépségeket felvonultató mű színpadi megszólaltatása. A pontosság itt az együttjátékra, és a kifejezéshez szükséges énekesi, zenekari hangvétel megragadására is vonatkozik.

A zenekar, mint írtuk, kiváló formában volt, és messze elváráson túl hozta azt a színvonalat, amit a mű megkívánt, itt főleg az egységes vonóstónus és a gikszer nélküli, pontos, ha kellett, erőteljes, ha kellett, visszafogott rezes munka - külön kiemelendők a kürtösök - dicsérhetők.

Korondi Anna mély, indító hangjai a Tavaszban halknak tűntek, de a magasabb regiszterekben kiegyensúlyozott volt hangereje a zenekaréval, és később a magas hangok kissé fojtott hangszínét is elhagyta, ahogy beéneklődött, kezdeti izgalma elmúlt. A tartalomhoz illően formálta meg a három versszakot szövegben, zenében is. Így érkeztünk a mindent eldöntő negyedik, Im Abendrot tételhez. Amelyet Antal nagyon lassúra vett, bőséges teret hagyva a gyönyörű zenekari hangzások kifutásának. Itt az énekszóló sem emberpróbáló feladat; a szólista, a zenekar és a karmester ihletett együttműködése azzá avatta a művet, ami, megrendítő vallomássá. Az életről? Halálról?

Szünet után helyet foglalt a kórus a karzaton, egy ritkább fajta felállásban: bal oldalt a szoprán-alt, jobb oldalt a tenor-basszus szólamok. Kibővült a zenekar, ami a hangzásnak sem vált kárára, főleg a basszusban. Erre valószínűleg jobban oda kell figyelni: nem csökkenthető automatikusan a hegedűkkel együtt a csellók, bőgők száma. Azt is különösnek találtam, hogy a sokat emlegetett zengőkamrák is zárva voltak mindvégig, és a mennyezetről függő hangterelők is teljesen abban a helyzetben maradtak, mint a teljesen más hangzási felállású első részben. Hogy ezért-e, de tény, hogy mind Korondi, mind Németh hangja mindvégig halknak tűnt, a második tétel vége felé a fortéban játszó zenekar a hallhatatlanságig elnyomta néhány ütemre a szoprán hangját. Jól bírta viszont a hang-versenyt Bentch, aki végre teljesen kiváló hangi kondícióban szerepelt, kár, hogy igazán kevés énekelnivaló jutott neki.

De legerőteljesebben természetesen a kórus szólt, amelynek hangja végre nem a Zeneakadémia kis, orgonakarzat alatti \"üregéből\" volt kénytelen kitörni. Szemben, az első emeleti erkélyen, hangereje még túlzottnak, fülsiketítőnek is hatott néha.

A zenekar maradt az első részben mutatott kiváló formájánál. A karmester, aki a kórustól jött, a zenekart is pontos, érthető mozdulatokkal vezényelte, de néha azért a levegőbe is felugrott, ráadásul olyan helyen, ahol a zene ezt nem igazán kívánta. A Panaszos dal, meg kell mondani, nem tartozik Mahler remekei közé, a fiatalkori mű kései, átdolgozott verzióját, hallottuk, amelynek legfőbb erénye, hogy három tételről kettőre redukálódott, nem téve próbára a végsőkig tűrőképességünket.

Újabb tapasztalatokkal lettünk tehát gazdagabbak a terem lehetőségeit, képességeit illetőleg - ismét csak az mondható, lesz még munka a beállítással bőven -, és hallottunk egy olyan művet, amely egyszer, biztosan érdemes erre.