A Rádiózenekar Bartók-estje

2006. szeptember 26.
Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem

A Magyar Rádió Szimfonikus Zenekara
Shlomo Mintz - hegedű, mélyhegedű
Vez.: Fischer Ádám

BARTÓK:
Két kép
Fiatalkori hegedűverseny
Brácsaverseny
A csodálatos mandarin-szvit

Szeptember 26-án este a főváros több pontján emlékeztek meg Bartók Béla halálának 61. évfordulójáról.
A Magyar Rádió Szimfonikus Zenekara, Fischer Ádám vezényletével izgalmas műsort állított össze erre az alkalomra.

A kissé elfogódottan megszólaltatott Két kép után, amely gyakorlatilag a hangverseny bevezetőjeként funkcionált, Bartók Fiatalkori hegedűversenye következett. A zenét hallgatva kérdések sokasága merült fel bennem. Például az, mily hatalmas érzés lehet a férfi lelkében, aki ilyen zenét ír szerelmi vallomásként szíve hölgyének. És vajon mit érzett a szóban forgó - mellesleg hegedűművésznő - hölgy, azaz Geyer Stefi, amikor kézhez kapta Bartók partitúráját? A szerző saját bevallása szerint: \"ez a legközvetlenebb zene… kizárólag a szívemből írtam… az első tétel az én Önhöz szóló vallomásom…”.
Nehéz lenne kitalálni, mit gondolt az ifjú művésznő, az viszont tény, hogy a kottát nem adta ki a kezéből, így a hegedűverseny csak halála után, 1958-ban került a nyilvánosság elé.

Egy másik gondolat is ott motoszkált közben a fejemben. Miért van olyan érzésem, hogy Shlomo Mintz és Fischer Ádám nem ugyanazt a darabot adják éppen elő? Na nem arra gondolok, hogy nem lett volna együtt a szólóhegedű és a zenekar, csak éppen két egészen másféle jellegű zenét véltem hallani a szólistától és a zenekartól. Mintz - akinek egyébként két magyar származású mestere is volt, Fehér Ilona és Pártos Ödön - kétségkívül nagyszerű, fantasztikus hegedűs. Virtuóz, muzikális, intelligens, érzékeny, és sorolhatnám még a jelzőket, de érzésem szerint ez a Hegedűverseny most nem igazán jött össze neki.

A Brácsaverseny - amely sajnos Bartók halála miatt befejezetlenül maradt, s ezen a koncerten a Bartók Péter és Nelson Dellamaggiore féle rekonstrukciót hallhattuk - már annál inkább. Igaz, a két zenét szinte világok választják el egymástól, vagy legalább is 37 év. Nyoma sincs itt a szerelmi mámornak, az ifjúi hévnek, érett, elmélyült muzsika ez, s úgy látszik, Shlomo Mintz ezt a hangulatot inkább magáénak érezte, mint a Hegedűverseny fiatalos csapongásait.

Vajon - jön a következő kérdés - mennyire tudhatja Bartók muzsikáját átérezni, hitelesen interpretálni egy művész, aki nem a magyar zenén nőtt fel? Nagyképűnek tűnhet ez a mondat, pedig tényleg nehéz lehet egy ennyire sajátos zenei világ lényegét \"kívülállóként\" megérezni. Theodor Wiesengrund-Adorno így ír Bartókról szóló írásában: \"Szülőföldjén túlárad a zene, a vándorok, a forróvérűek, hontalanok muzsikája, akik mindazonáltal mégis odahaza vannak - a komorak és röghöz kötöttek zenéje ez, azoké, akiknek a vérükbe ivódott a síkság végtelen horizontja, s ez határozza meg ritmusaikat is. Magyarok és cigányok találkoznak a hangzásban, amely hatásában váratlan és terebélyes, lovaglást és éneket érzékeltet, s ha fáradt is, ifjún duzzad és apad… A zene még népiségen alapul, megvan még epikus időtlensége, amelyet megtagad a természeti közösségből kivált Én, mely a kort és saját sorsát viseli…\"

1912-ben, a Gyagilev-balett számára írta meg Lengyel Menyhért a Csodálatos mandarin szövegkönyvét. Bartók 1917-ben olvasta el, s a mű állítólag teljes mértékben lebilincselte őt. Hamarosan hozzálátott a komponáláshoz is, mégis, mire teljesen elkészült a zenével, egy évtized telt el. A szerző maga is nagyra tartotta ezt a kompozícióját, és amikor látszott, hogy a színpadi előadásnak nincs túl nagy jövője - hiszen már a kölni bemutató is botrányt kavart, a további előadásokat be is tiltották, s Magyarországon csak a szerző halála után került színpadra - megírta a zenekari változatot is.

Számomra a szvit volt a leginkább \"bartókos\" ezen az estén.
A Rádiózenekar mintha felszabadult volna a szólistához való alkalmazkodás kötöttségei alól, vagy talán jobban szeretik ezt a kirobbanó, dinamikus, végtelenül szenvedélyes zenét, nem tudom. Mindenesetre itt sikerült olyan hatásos pillanatokat létrehozni, amelyek szerintem hiányoztak a Két képből, de még a versenyművek előadásakor is. Jó érzés volt Fischer Ádám dirigálását nézni. Mozdulataiból érződött, halálosan fontos neki a zene, minden sejtje a produkcióért van, ez az a hozzáállás, amire azt szokás mondani: szívvel-lélekkel. Mentes a közönségnek szóló exhibicionista maníroktól, a felesleges gesztikulálásoktól: egyszerű, érthető és kifejező.
És jót tesz ennek az együttesnek is.