A profizmus áldozatai (Az NFZ és Jurowski)
2006. május 11.
Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem
Nemzeti Filharmonikus Zenekar
Nemzeti Énekkar
Mitilineou Cleo (ének)
Vez.: Michail Jurowski
PROKOFJEV-JUROWSKI: Pikk dáma - filmzene, Op.70
STRAVINSKY: Zsoltárszimfónia
MAHLER: IV. (G-dúr) szimfónia
Ha nem is a jegyek árából befolyt összeg kapcsán, de minden zenekar anyagi értelemben véve is függ közönségétől. A különféle támogatások ugyanis csak akkor jönnek, ha VAN közönség. Egy koncertévad tervezésekor tehát a szakmai és szervezési szempontokon kívül érdemes információkat gyűjteni az igényekről is, hogy milyen műsorokkal, előadókkal lehetne teltházat csinálni.
Pontosan ez történt csütörtök este a MűPában, amikor kérdőívek segítségével faggatták a bérletes közönséget az elmúlt évadban elhangzottakkal és a jövő évad terveivel kapcsolatban.
Reméljük, sokan segítették a szervezők munkáját válaszaikkal.
A \"papírmunka\" után jöhet az élvezet!
Először Prokofjev egy végül is soha-el-nem-készült filmhez írt zenéje hangzott el, a karmester, Michail Jurowski átiratában.
Talán életemben nem hallottam ilyen felszabadultan játszani a Nemzeti Filharmonikus Zenekart. Igaz, nem túl bonyolult a zenei szövet, mégis nagy élmény a hallgatónak, amikor a karmester mozdulatai ilyen könnyedén tükröződnek a hangzáson.
Jurowski nem csekély termetének magasából a klasszikus, kevés, ám annál célirányosabb mozdulatokból álló orosz iskolát ötvözi az újabb, inkább a folyamatokat érzékeltető irányzattal. Keze sosem áll meg, még a szikárabb hangvétel előidézéséhez szükséges hegyesebb intések is egy állandó mozgássor részét képezik. Minden belépés számára akad legalább egy impulzív pillantása.
S a nézőtér felől úgy tűnt, a zenészek is nagyon szeretik őt.
Gyors pakolás után felsorakozik a kórus, helyet foglal a Zsoltárszimfónia jellegzetes apparátusa, melyben például a hegedűsöknek nem maradt hely, viszont két zongora is begurulhat a színpad bal oldalára. A rossznyelvek - és a mellettem ülő Zéta - szerint a második zongoraszólam megírásának pusztán csak gázsinövelő szerepe volt a karmesterként és zeneszerzőként már amúgy is szerződött Stravinsky számára. Nem tudhatjuk.
Mindenesetre az előadás folyamán nem a plusz zongoraszólam volt a zavaró tényező.
A Nemzeti Énekkar sajnos több téren is hiányosságokat mutatott. Először is az intonáció terén. Keresték a harmóniákat, s még amikor úgy vélték, rátaláltak, akkor sem volt minden esetben igazuk. Különösen a lassú tétel pikardiai-terces zárlatai voltak \"tisztátalanok\". Mentségükre legyen mondva, hogy nem a szokványos, klasszikus moll fordulatok után kell rátalálni a megemelt tercre.
Az intonációs küzdés azonban rányomta bélyegét a megvalósításra. Valószínűleg ennek voltak köszönhetőek a bizonytalan belépések, a levegős, óvatos hangszín, amely elég távol áll a pravoszláv kórusok hangzásától.
A magabiztosság ekkorra a zenekar nagy részéből is elpárolgott. Különösen a kürt szólamok gikszerei, durva hangszínei voltak bántóak. Mindössze az oboa, klarinét és a fagott szólamok alkottak egy biztos magot a zenekar belsejében.
Aztán egy jó nagy szünet, hogy legyen erőnk a Mahler-szimfóniához.
Ez a terjedelmes, egészen az énekhanggal bővített zárótételig építkező mű is hasonló képet mutatott a zenekarról, mint a Zsoltárszimfónia.
A teljesen egyértelmű karmesteri instrukciók ellenére nagyon sok volt a lötyögés. A tempóváltások nem egységesek, hanem ütemeken keresztül zajló, egyénenként végbemenő folyamatok voltak. S bizony az is előfordult, hogy egy-egy különösen gyors, vagy különösen lassú tempóval teljes mértékben adós maradt a zenekar. Úgy tűnt, mintha a biztonságos \"középtempó\" sávjától csak kevesen mernének eltérni. Elsősorban a vonós és a rezes szólamokat érinti a dolog, mert a fent említett fafúvók itt is remek hangszínt és remek váltásokat produkáltak.
Mitilineou Cleo a zenekar jó arculatát erősítette. Énektechnikai problémái nincsenek. Gond nélkül énekelte át a zenekart, mégis meg tudta őrizni puha hangszínét. Rátalált a középútra, ami az operai hang intenzitásának és a daléneklés kifejezésének ötvözésével létrejön. Igazán örvendetes, hogy a budapesti Operaház tagjai között üdvözülhetünk egy ilyen tehetséges, jó alapokkal rendelkező fiatalt. Reméljük, tudnak rá vigyázni!
A rossz arculatról pedig csak annyit: a Zsoltárszimfónia és a Mahler esetében is megbocsátható lenne minden baki, amit vétenek. Amitől ennyire előtérbe kerülnek a hibák, az az állandó, görcsös figyelem jelenléte. Érzésem szerint tényleg nem a tudással van probléma. A merészség, egy egészséges lazaság hiányzik a csapatból.
Ha ugyanis egy ilyen jellegű koncentráció mellett teljesen pontos, egységes lenne a zenekar, akkor azt mondhatnánk, hogy a lendület, a forrongó energiák, lázas impulzusok helyett legalább egy átgondolt, kottahű előadást kaptunk. Ennek hiányában azonban nehezen ébren tartható figyelmünket leginkább az apró tévesztésekkel tudtuk megtámogatni. Egy koncentrált próbafolyamattal a háttérben talán érdemes volna egyszer belekóstolni egy jó értelemben véve gátlástalanabb játékmódba. Erre lett volna remek alkalom ez az este. Jurowskinál keresve sem találhattak volna alkalmasabb embert a felszabadult, ellazult, kockáztató muzsikálás kipróbálásához.
Nagyon jó zenészek, és megérdemelnének egy olyan koncertet, amikor a felspannolt közönség szétveri a házat. De így, a következő évaduk bérleti sorozatát reklámozó szöveg a csillárról potyogó rajongókról csak álom marad.
