A Pannon Filharmonikusok a MűPában

2007. január 14.
Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem

Pannon Filharmonikusok Pécs
Pécsi Bartók Béla Férfikar
Nemzeti Énekkar
Alessandro Codeluppi (ének)
Mácsai Pál (narrátor)
Vez.: Hamar Zsolt

HAMAR ZSOLT: Offertórium (ősbemutató)
SZTRAVINSZKIJ: A katona története
LISZT: Faust szimfónia

Hogy rögtön a végén kezdjem: a pécsi patrióták igazán büszkék lehetnek az ő saját zenekarukra.
A törekvő csapatot - habár főhadiszállásukra mi magunk elég ritkán jutunk el - jól ismerjük fővárosi hangversenyeiről és lemezfelvételeiről, tehát meg nem lepődünk, de a koncert félidejében mégis azon vesszük észre magunkat, hogy megváltozott alapállással, új szögből figyelünk tovább.

Pontosan azért, mert így, \"egyszerre\" rendkívül komplikált lenne vidéki zenekarainkat saját rezidenciájukon meghallgatni, még decemberben, egy szerkesztőségi kólázás közben úgy döntöttünk, hogy a Szimfonikus Körkép hangversenyeire megpróbálunk következetesen, a teljesség igényével ellátogatni. Bár kicsiny csapatunkban nincs olyan ráérős és vasidegzetű munkatárs, aki az összes eseményt egyben bevállalta volna, ha utólag összedugjuk a fejünket, valamelyest még mindig lesz esélyünk képet alkotni - en gross - az \"országos helyzetről\".

Vagyis látogatásunk a földszint középtájon most abszolválandó feladat, önként vállalt penzumunk az ötéves tervben. Nem is tudva, de végképp nem bevallva végig kezünk ügyében Beckmesser palatáblája, hogy krétánkkal hiba-lajstromot csikoroghassunk rá.

A Stravinsky-mű hallgatása közben jövünk rá, hogy egy kicsit hátra lehet dőlni, mégiscsak egy koncerten vagyunk, koncerten, amire mindenféle Körképtől függetlenül is érdemes lett volna beneveznünk. Nem azért, mintha minden szempontból tökéletes művek még mindenebb szempontból tökéletes előadását hallhattuk volna. Nem, erről szó sincs, de az tény, hogy számunkra az összes, ítészként racionálisan mérlegelhető paraméter másodlagossá, azaz lényegtelenné vált.

Csak azért vagyok kénytelen néhány lényegtelen tételt is felsorolni, mert végül is nem élvezkedni küldtek oda...

Hamar Zsolt: Offertórium

Tisztességtudó kompozíció, a \"neonormális\" irányzatból, igaz a stílus neve kezd némi pejoratív mellékzöngét hordozni. Arányos, logikus, szép, de talán tényleg az a legfeltűnőbb jellegzetessége, hogy nem fáj. Bonyodalom, a kérdés-válasz konfliktusa nélkül áradó, afféle \"kilövöm a nyílvesszőt, aztán majd köré rajzolom a céltáblát\" zene. Egy-egy pillanatra megijedek, hogy végzetesen belebonyolódik egy frissen exponált imitációba, esetleg elvész a huszadik századi kórusirodalomban oly gyakori \"felelgetős\" közhelyekbe, de mindannyiszor én tévedek. Hamar Zsoltnak mesterségbeli tudása és ízlése is jobb annál, mintsem hogy megengedne magának ilyesmit. Vállalható kompozíció, és ha ezek után rendszeresen műsoron tartják, netán lemezen is megjelenik, akkor én is szívesen meghallgatom, akár többször is. De ha nem, hát nem. Hiányozni nem fog.

Az arcátlanul fiatal zenekar ebben a viszonylag rövid műben is felmutatja később csak még jobban kihangsúlyozott erényeit. Úgy szólnak zenekarként, hogy az szinte tökéletesen elfedi az itt-ott mutatkozó szólóhangszeres problémákat.

A Nemzeti Énekkar pedig jó.

A Katona történetét a Pannon Filharmonikusok hét szólamvezetője adja elő. Korrekt keménységgel, ahol kell virtuózan. Aztán még nyilvánvalóbbá válik a zenekar egyik - számomra rokonszenves - sajátossága. Nem vesznek el a részletekben. Pontatlanságok, tétova indítások, bizonytalan komplementer ritmusok előfordulnak, de Hamarék hosszú távra terveznek, és nagyban gondolkodnak. Szeretem ezt a darabot, sokféle felvételen és hangversenyen hallottam már, de most, ebben a pillanatban ez az előadás számomra a Katona története. Semmilyen hiányérzetem nincs.

Mácsai Pál pedig jó.

A második félidő, a Faust szimfónia előadása győz meg arról, hogy nincsenek esetlegességek, nincsenek véletlenek. A dolgok nem \"egyszerűen így sikerülnek\". A zenekar karaktere tudatos, tervszerű munka eredménye. Biztosan nem hanyagolják szándékosan az egyéni hangszeres felkészültséget, és semmit nem tesznek a rovására sem. De végig az az érzésem, hogy ha már úgyis kénytelenek megalkudni, akkor a lehető legjobbat igyekeznek kihozni a rendelkezésükre álló anyagból. Nem azt akarom mondani, hogy a pécsi muzsikusok képességei ne lennének elegendők, de nyilván kevesebb lehetőségük van szólózni, és hallható, hogy néhány \"olcsóbb\" hangszer helyettesítésére sincs lehetőségük. A nemesebb instrumentumok bizony iszonyú pénzekbe kerülnek.

Így tehát az a helyzet áll elő - a fordítottjára biztosan több példát is tudnék mondani -, hogy a Pannon Filharmonikusok együtt, zenekarként képesek igazán sokat nyújtani. Igazán sokat, amibe itt az is belefér, hogy magát a művet lássam új színben. A Faust szimfónia zenetörténeti jelentőségét most többre értékelem, mint a koncert előtt, és ez komoly fegyvertény, a Pannon Filharmonikusok és Hamar Zsolt együttes érdeme.

A Pécsi Bartók Béla Férfikar pedig jó.

Amihez hozzá kell tennem, hogy a tavalyi Bartók-emlékműsor szereplőiként ők már felhívták magukra figyelmünket. Feleségem most azon tűnődik, hátha meg tudták volna csinálni egyedül, a Nemzeti Énekkar fiúcsapata nélkül is. Nincs kizárva, de azért így együtt figyelemreméltó dolgokat produkáltak. Tudtak grandiózusak lenni, úgy, hogy (sok férfikarral ellentétben) nem kiabáltak, és tudtak úgy halkak lenni, hogy megmaradt a hangszín és a szövegmondás.

Az olasz vendégszólista, Alessandro Codeluppi \"franciás\" tónusban szólalt meg. A voce vékony, sőt talán feminin, de tiszta, és teljesen hitelesen illett a kompozícióhoz.

Igazán kellemes, minden apróbb hibával együtt élvezhető, emlékezetes hangverseny volt.