A név kötelez... vagy mégsem? (A Magyar Virtuózok a Vajdahunyad várában)

2007. augusztus 13.
Vajdahunyad vára

Magyar Virtuózok Kamarazenekar
Szenthelyi Miklós, Czenke Csaba – hegedű

VIVALDI: a-moll versenymű két hegedűre és vonósokra
B-dúr versenymű két hegedűre és vonósokra, RV 524
BACH: d-moll versenymű két hegedűre, BWV 1043
BOCCHERINI: Az ördög háza
MOZART: D-dúr divertimento, K.136
ROSSINI: G-dúr szonáta, No.1
LISZT: 2. magyar rapszódia

A Vajdahunyad vára kedves kis udvarán, csipkés erkélyek és termetes platánfa alatt felállított színpadon láthattuk, hallhattuk muzsikálni hétfőn este a Magyar Virtuózok Kamarazenekart. Az együttest csaknem két évtizede alapította Szenthelyi Miklós, bár ahogyan elnéztem a tagokat, nagy részük húsz éve még éppen csak az írás-olvasás tudományával bajlódhatott, nemigen vehetett részt a kamarazenekar létrehozásában. Vagyis a régi gárda egy része már lecserélődött, de a név maradt.

A szótár szerint virtuóz az, aki „kitűnő technikájú előadóművész”. Ha arra támadna kedvem, hogy kamarazenekart alapítok, és nevet akarnék adni neki, sosem jutna eszembe, hogy Magyar Virtuózoknak nevezzem magunkat. Nem csak azért, mert enyhén szólva szerénytelenség volna, de azért sem, mert ezzel a névvel senki nem engedheti meg magának, hogy lépten-nyomon hibázzon. Hiszen „kitűnő technikájú”, s ráadásul nevével egy egész országot képvisel. E név hallatán a közönség ösztönösen feljebb teszi a mércét, hallani akarja, amint a zseniális zenészek eszeveszett gyorsasággal, meghökkentő technikai tudás birtokában, hibátlanul húzzák-vonják. Nos, sajnálatosan, a Magyar Virtuózok Kamarazenekar tagjai erre nem képesek. Emlékeim szerint sosem voltak igazán virtuózak, de mára már kezdeti színvonaluknál is sikerült jócskán alább adniuk.

A zenekari hangzás sajnos kellemetlen, homogénnek a legjobb szándékkal sem nevezhetném, a hegedűszólam túl erősen és rendkívül csúnya hangszínnel szól. A végeérhetetlen legatóknak, a lusta vonókezelésnek, a bemerevedett gondolkodásmódnak köszönhetően gyakorlatilag csak nyúlós masszát hallhattunk. A bal kezek ügyetlenkedéseit pedig félreérthetetlenül jelezte a bántóan nagy mennyiségű hamis hang. A szólamok belépései gyakorta pontatlanok voltak, pedig négy, de akár nyolc hegedűt is azonos pillanatban megszólaltatni még nem tartozik a virtuozitás kategóriájába.

Az est első felében a barokk zenével próbálkozott a zenekar. Szenthelyi Miklós és Czenke Csaba szólójával három concerto hangzott el – illetve inkább úgy fogalmaznék: körvonalazódott. Vivaldi kettősversenyeiből például hiányzott Vivaldi. Hiányzott persze más is, úgymint stílushűség, tiszta intonáció, ritmikai pontosság, muzikalitás, fantázia, humorérzék, drámai erő, érzelmek, precíz összjáték. Ahogyan Bach szépséges kettősversenye is nélkülözte a barokk zene minden sajátosságát. Arcátlanságnak érzem, hogy egy nagy múltú, hazánkban vezetőnek mondott kamarazenekar ilyen mértékű nemtörődömséggel képes Bach, és egyáltalán a barokk kor zenéjéhez nyúlni.

A szólisták hegedűhangja semmitmondó. A hangképzés fogalmát kimerítik egy rendkívül csúnya vibrátó folyamatos használatával. A vonókezelésük elnagyolt, elképzelésük a barokk zenéről pedig nem csupán idejétmúltnak nevezhető, de meg merném kockáztatni, hogy ilyen nekik egyáltalán nincs is. (Pedig már húsz évvel ezelőtt is létezett magyar nyelvű szakirodalom a barokk zene előadásmódjáról.) Kettőjük hangszerkezelése egyébként nagyon hasonló, a hibákat is beleértve, a különbséget mindössze abban érzékeltem, hogy Czenke Csaba kissé visszafogottabb volt ezen az estén, míg partnere jóval többet bakizott.

Az est második felében Szenthelyi Miklós a hegedűt karmesteri pálcára cserélte. Ez bizonyos szempontból örvendetes cselekedet volt részéről, de túl sokat nem javított a helyzeten. Szenthelyi Miklós pontosan úgy vezényel, ahogyan hegedül, csak ez a tény kicsit kevésbé egyértelmű módon jut el a hallgatóság füléhez. Mozdulatai merevek, többségében feleslegesek és kissé modorosak. A zenekari hangzást, érzésem szerint kevéssé befolyásolta, hogy a dirigens ott áll-e a színpadon, vagy sem.

Volt azonban abban valami bájos, ahogyan a művek végén – a záróakkord megszólalásával csaknem egy időben – a karmester egy lendületes mozdulattal a közönség felé fordulva késedelem nélkül fogadta a neki járó tapsot. Bár a tetszésnyilvánítás inkább udvarias volt, mint viharos, a Magyar Virtuózok nem kérették magukat, máris a húrok közé csaptak, a ráadásszámokkal is alaposan megtámogatva az est fergeteges sikerének látszatát.