A Nemzeti Filharmonikusok művészeinek kamaraestje

2005. december 16.
Az MTA díszterme

MATIEGKA-SCHUBERT: Notturno
MOZART: Klarinétötös
Madrigálok
BARTÓK: Szonáta két zongorára és ütőhangszerekre

Jandó Jenő, Kocsis Zoltán - zongora
Dúlfalvy Éva, Papp Dániel - hegedű
Balogh Enikő, Porzsolt György - brácsa
Bajner Zsuzsanna, Deák György - cselló
Gáspár Kornélia - fuvola
Szatmári Zsolt - klarinét
Szilvágyi Sándor - gitár
Bíró Gergely, Joó Szabolcs, Szabó Mátyás, Weisz Nándor - ütőhangszerek

Sajátos hangulata van azoknak a koncerteknek, amikor egy-egy neves zenekar tagjai különböző felállású kamaraegyüttesekben lépnek a színre. Sok szempontból hasznosak ezek az alkalmak. Egyfelől - különösen a nagyobb létszámú vonóskarra igaz ez - a zenekar művészei egyénileg is megmutathatják hangszertudásukat és a bennük lakozó zeneiséget, másrészt apparátusbéli, műfaji változatosságot jelent mind az előadók, mind a közönség számára, hogy nem a megszokott, nyitány-versenymű-szimfónia szerkezetű koncertprogram kerül terítékre. Ha egy-egy ritkaságot is fellelhetünk a műsoron, akkor még az ínyenceknek sem lehet szavuk.

Az NFZ Kamarabérletének első hangversenye mindhárom szempontnak megfelelt, és kellemes élményt jelentett az est hallgatóságának. Számomra, aki az utóbbi években az NFZ koncertjeire viszonylag ritkábban jutván el erősebb emlékeket inkább az \"ÁHZ-időkből\" őrzök, különös öröm volt, hogy mindegyik darab technikailag kifogástalan előadásban, tisztán, és szép, egészséges hangon szólalt meg - utólag is igazolva az annakidején elég nagy vihart felvert, a zenekar megújulását célzó meghallgatások létjogosultságát.

Az első darab szerzőjéről az égvilágon semmilyen fogalmam nem volt. Kicsit el is szégyelltem magam műveletlenségemen. A szégyenérzetem jelentősen csökkent, amikor utóbb itthon fellapozván a magyar kiadású Brockhaus-Riemann lexikont, nem találtam semmit. Okosabb csak a korszerű technika segítségével lehettem: egy-két kattintás után kiderült, hogy Wenzeslav Matiegka cseh születésű, Beethoven-kortárs gitáros volt (1773-1830), aki komponálással is foglalkozott, s a művei természetesen többnyire szólógitárra, vagy gitárt is tartalmazó kamaraegyüttesre születtek. A koncerten elhangzott opusz 21-es Notturno eredetileg fuvola-gitár-brácsa alkotta trióra íródott, melyhez Schubert később hozzátett egy csellószólamot is.

A mű tulajdonképpen az ahhoz képest kategória élvonalába tartozik - ez az a típus, amikor az embert a majdnem jó, csak valami hiányzik belőle érzése kerülgeti. Nem tudom, hogy ha világhírű előadókkal hallottam volna, gyökeresen más lenne-e a benyomásom (bár Szilvágyi Sándor gitárjátéka, mint mindig, most is lenyűgözött), de az utána következő A-dúr klarinétötös rögtön megmutatta, hogy mitől is mestere a zeneszerzésnek Mozart. A Matiegka-műben zavaró volt, hogy az egy szem fuvola szemben állt a brácsa-gitár-cselló alkotta trióval, mert hangfekvésében és hangszínében is elkülönült tőlük, és a dallam is szinte végig nála volt. Többek között ettől is nagyon egysíkúnak hatott, felüdülés volt utána a Mozart-kvintett gazdag motívum-, gesztusrendszere, sokszínűsége, még úgy is, hogy mind a klarinétos, mind az alkalmi vonósnégyes zenészei hagytak kiaknázatlan lehetőségeket, elsősorban talán a hajlékonyság, érzékenység terén. E két műben éreztem igazán, hogy nem vérbeli szólisták, hanem zenekari zenészek koncertjén ülök; a zenei megfogalmazás mélysége hagyott némi kívánni valót maga után.

Szünet után az ütős szekció először néhány madrigált szólaltatott meg marimbán, igen muzikálisan, noha a válogatás nem volt a legszerencsésebb, tekintettel arra, hogy az énekléssel szépen kitölthető hosszú hangok ezen a hangszeren nem valósíthatók meg ilyen formában, és akkor még a szövegről nem is szóltunk; üdvösebb lett volna az utolsó Passereau-darab karakterisztikáját alapul venni.

A koncert záró részében a kibővült ütőhangszer-arzenálhoz két zongora is társult, melyeken Jandó Jenő és Kocsis Zoltán ujjai alatt Bartók Szonátájának hangjai csendültek fel. Ritkán hallani együtt e két művészt, talán eltérő karakterük miatt. Ebben a műben azonban érezni lehetett a közös nevezőre való törekvést, amelyet az esetek túlnyomó részében és az idő előrehaladtával egyre jobban sikerült is megvalósítani. A két pianista virtuóz hangszertudása eddig sem volt kétséges, a lelkes ütősök pedig jó partnerek voltak ezen az estén a huszadik századi kamarazene e meghatározó darabjának előadásában.