A MÁV Zenekar a Zeneakadémián

2003. október 2., Zeneakadémia
MÁV Szimfonikus Zenekar
Oravecz György (zongora)
Vez.: Gál Tamás

A romantikus zeneirodalom két zászlóvivője adott egymásnak randevút október 2-án este a Zeneakadémián a MÁV Zenekar hangversenyén. Ebben az estében minden benne volt, amiért a XIX. század második felének és a XX. század elejének szimfonikus zenéjét szeretni lehet: a műsor első felében Rahmanyinov 2., c-moll zongoraversenye hangzott el, a szólista Oravecz György (nem mellékesen Kocsis-tanítvány) volt, a koncert második részét pedig Brahms III. szimfóniája töltötte ki. Mindkettő romantikus, drámai és szívbemarkoló muzsika a javából.

Mindent egybevetve, a Brahms-mű előadása sikerült jobban, a zenekar (és főként vezető karmesterük, az esten dirigáló Gál Tamás) igazán elemében volt, sok mindent kihoztak a méltán népszerű, a zenetudósok által igen nagyra tartott, ám sok zenebarát szerint meglehetősen unalmas darabból. Nos, aki ezen az estén a MÁV Zenekar interpretációját hallotta, az unalmasnak, vagy akárcsak lagymatagnak semmiképp sem tarthatja a művet.

Az előadást mindenképp a primer szenvedélyesség és az izzó drámaiság határozta meg, Gál Tamás határozott, helyenként gyors, máskor szélesebb tempókat vett (ez utóbbira jó példa a Scherzo), a zenekar pedig mindehhez igen jó partnernek bizonyult. Kiemelkedően izgalmasra sikeredett a befejező tétel: a vonóskar fület gyönyörködtetően szólt, és az egész együttes hangzása is itt volt a leginkább meggyőző.

Nyilvánvaló, hogy a Brahms-szimfónia megszólaltatásakor a karmester koncepciója volt a meghatározó, míg a versenymű esetében a szólista volt az, aki igazából fazont szabott az előadásnak. Rahmanyinov zongoraversenyei mindig hálás darabok (slágerírók lopkodnak is belőlük rendesen, például az\"All by myself című nagysikerű nóta a 2. zongoraverseny második tételének egyik témájára épül), a mű most azonban talán nem ragyogott teljes fényében. Ez elsősorban a szerencsétlenül (ám akár tudatosan) megválasztott hangzásarányoknak tudható be, aminek következtében a zongora hangja mindvégig kissé elnyomta a zenekart, és így sokszor ott sem sikerült egyensúlyba kerülniük, ahol egyébként erre szükség lett volna.

A zongoraversenyben Oravecz technikás, ám kevéssé érdekes játékosnak bizonyult. Persze itt nem is a szuggesztív előadásmód a fő cél, valószínű, hogy ha lemezről hallgatnánk a művészt, ez fel sem merülne senkiben, itt és most azonban nagyon is észrevehető volt. Mindazonáltal a zongoraverseny előadása is sokszor ihletett volt, különösen a középrész lírájának és a befejező tétel keleti színeinek kibontása volt megkapó.

Összességében a köztudottan igen nehéz anyagi helyzetben lévő MÁV Szimfonikus Zenekar számos kellemes pillanattal ajándékozta meg a hallgatót.