A MÁV és a Nemzeti Énekkar

2005. november 16.
Nemzeti Hangversenyterem

MÁV Szimfonikus Zenekar
Nemzeti Énekkar
Ránki Dezső (zongora)
Korondi Anna, Halmai Katalin, Mukk József (ének)
Vez.: Lukács Ervin

SCHUMANN: a-moll zongoraverseny
MENDELSSOHN: Lobgesang

A MÁV Szimfonikus Zenekart nem az abszolút élvonalban tartják számon. Én mégis szívesen elmegyek koncertjeikre, és rendszerint jól is érzem magam.
Csak írni nehéz róluk, mert ha minden jó- és rosszkedvem okairól be kéne számolnom, hát vége-hossza nincs a \"noha, netalántán, mégis, mindazonáltal, valamint, körülbelül\" jellegű fordulatoknak, és akkor egyszer csak azon veszem észre magam, hogy saját magammal vitatkozom.

Ezt a beszámolót azért érzem mégis kötelességemnek, mert mintaértékű volt az a Nemzeti Énekkarral közösen szervezett két bérleti hangverseny, amelyek közül én a másodikra jutottam el.

Az első említésre érdemes tény éppen maga a közösen szervezett produkció. Azt, hogy az együtteseknek gazdaságilag mennyire \"jön be\" az ötlet, azt én innen kívülről nem tudhatom, de biztosan van benne ráció. Egy zenekar-igazgató szájából konkrétan azt hallottam, hogy anyagilag csak az éri meg, ha minél kevesebb hangversenyt tartanak. A \"kitelepülés\", a terembérlet, a közönségszervezés, az utaztatott hangszerek biztosítása, a vendégek fellépti díja mind olyan költség, amit az eladott jegyek árából nehéz, vagy lehetetlen kitermelni. Gondolom, csak az alapvetően gonoszkodó beállítottságom képzelteti el velem a soha sem koncertező, tehát leggazdaságosabb zenekart...

Szerencsére a MÁV Szimfonikusok más utat választottak. Feltételezem, hogy a kórussal közösen szervezett estékhez a terheket meg tudták osztani, az ismételt koncertek nem feltétlenül igényelnek dupla próbákat, és úgy tűnik, egy jó műsor kétszer is meg tudja tölteni a Nemzeti Hangversenytermet.

A műsor pedig igazán jó volt. A Schumann-zongoraverseny talán a legjobb a maga műfajában, és én különösen kedvelem. Gyakran adjak elő, de koncerten viszonylag régen, Ránkival pedig még sosem hallottam. Az utóbbi idők híradásai az egyre többet koncertező és egyre inkább \"beérő\" Ránkiról amúgy is felkeltették a kíváncsiságomat.
És valóban, a szólista volt a legerősebb pontja az előadásnak. Pontosan olyan \"sokszínű\", árnyalt, ugyanakkor fajsúlyos és erős zongorajátékot produkált, amit nagyon sokra tartok. Mégis az ő játékában tűnt fel először - igaz, alig észlelhető módon - az a hiányosság, ami az egész estét jellemezte. Semmiképpen nem felületesség, inkább nevezném nagyvonalúságnak. Lehet, hogy Ránki csak alkalmazkodott?
De mihez is?

Nemcsak most, hanem általában a közelmúlt MÁV-koncertjein feltűnt: mintha egyre kevésbé inspiráltan, hitehagyottan játszanának. Ifjúsági zenekarokban megszokott jelenség, hogy a hangszertudás technikai hiányosságait ellensúlyozza az a lelkesedés, amivel együtt, zenekarként úgy képesek megszólalni, ahogy azt az egyes emberek felkészültsége alapján nem várhatnánk el. Nos, a MÁV körülbelül a fordítottja. Mindenki igyekszik teljesíteni, de nem nagyon bíznak benne, hogy együtt, zenekarként átütőek lehetnének. Így leginkább a finom dallamrajzok, kontrasztok és részletek mennek veszendőbe.

A részletekre Lukács Ervinnek sem maradt sok figyelme. Tanáros pontossággal, nagyobb részeket, összefüggéseket felmutatva dirigált. Érdekes lett volna látni, hallani a próbáit, de anélkül is gyanítom, hogy nagyrészt nem rajta múlt.

A szünet után várt ránk Mendelssohn Op.52-es nagyszabású \"dicsőítő éneke\", a második szimfóniaként is jegyzett Lobgesang.
Lényegesen ritkább szereplője a koncertéletnek, mint a Schumann-versenymű. Talán nem csak a hatalmas apparátus száműzi a koncertnaptárakból, valójában nehéz, ugyanakkor nem túl \"hálás\" kompozíció. Egy kicsit tartottam tőle, de ha az első félidőben tapasztalt, zenekarbéli lazaságokból maradt is, valahogy a Mendelssohn-darab tömbszerűsége, kevésbé sziporkázó monumentalitása kevésbé volt érzékeny az ilyesmire.
Ráadásul ott volt még egy jó kórus, akik - némi hűvös távolságtartással - \"profi\" munkát végeztek. Az amúgy nehézkes, németes kantáta-szimfónia kevés élvezetes tételének egyikét ők produkálták, az emelkedett és himnikus karakterű \"korál\" kifejezetten hatásosra, élvezetesre sikerült.

A másik emlékezetes tétel Korondi Anna és Halmai Katalin nevéhez fűződik, mindketten nagyszerűen artikulált, érthető szövegmondással énekeltek, és ez német nyelvű oratóriumban rendkívül fontos tényező. Zeneileg igényes, szépen megformált duettet hallottunk.
Mukk József nem kiemelkedő, de megbízható szólistának bizonyult - nem most először.

Hogyan foglalhatnám össze úgy a hallottakat, hogy közben ne cáfoljam meg azt, amit eddig leírtam? Élvezhető és tanulságos koncert, sok hibával? Középszerű koncert, néhány kiemelkedő részlettel? Nagyon nehéz ésszerű magyarázatot adni. Még jó, hogy legalább a feleségem képes minden körülmények között tömören válaszolni:
- Jó volt?
- Nem!
- Máskor ne jöjjünk?
- De!