A Morgan meg a Januj (Januj Anna furulyaestje)
2008. május 11.
Nádor-terem
Januj Anna (barokk furulya)
Illés Szabolcs (barokk hegedű)
Vilmányi Alexandra (csembaló)
HÄNDEL: h-moll triószonáta
VERACINI: A-dúr szonáta
LOEILLET: e-moll szvit
MANCINI: g-moll szonáta
FESCH: F-dúr triószonáta
Fred Morgan (1940–1999), ausztrál furulyakészítő autóbalesetben hunyt el.
Vannak pótolhatatlan emberek, ha kevesen is. Ő közéjük tartozott.
Zenésznek indult, a hetvenes évek elején kezdett olyan hangszereket készíteni, amelyek felkeltették az európai élvonalbeli furulyások (beleértve Frans Brüggent is) érdeklődését. Addig a nagyoknak, ha igazán jó hangszereken akartak játszani, elsősorban a múzeumok, magángyűjtemények eredeti, tizennyolcadik századi példányait kellett kézbe venniük. Igaz, ez akkoriban jóval egyszerűbb feladat volt, a kurátorok nem őrizték hét lakat alatt ezeket. (Így jöhetett létre Frans Brüggen híres lemeze is, amelyen tizenhét muzeális hangszer hangját rögzítette, ezek a saját gyűjteményének darabjai, vagy múzeumok kölcsönpéldányai voltak.)
Persze léteztek már akkor is úgynevezett kópia hangszerek, ezek között igen kiválóak is akadtak, például Skowroneck vagy Coolsma Bressan másolatai, Frederick von Huene bostoni készítő pedig már végigméricskélt jó pár eredeti hangszert, és készített pontos másolatokat is. Mégis, amikor a Morgan-hangszerek megjelentek, a legjobb játékosok is úgy érezték, olyan furulyákon játszhatnak végre, amelyeken nemcsak maradéktalanul megvalósíthatják zenei elképzeléseiket, de bőven van még mit tanulniuk a hangszer lehetőségeinek kiaknázásához.
Egyszerűen szólva: ma már mindenki egyetért abban, hogy az óriás termetű, lapátkezű ausztrál készítette Daylesfordban minden idők legjobb furulyáit, így nem csoda, hogy a kezdeti néhány hónap után tizenöt évet is kellett várnia annak, aki saját Morgan-furulyáján szeretett volna játszani. Mert ő ott volt mindenhol, ahol egy régi hangszert fel lehetett mérni, megismerni. Így tapasztalatai segítségével, és tehetsége révén – megismerve szinte az összes régi példányt – olyan modern zeneszerszámokat tudott készíteni, amelyek sok-sok előnnyel rendelkeztek még a legjobb régiekhez képest is, hiszen azok mindenképpen megszenvedték a századok elmúltát (ha más nem, kiszáradtak).
Mindezt csak azért tartottam fontosnak elmondani, mert Januj Anna a Händel-szonáta furulyaszólamát egy Morganen játszotta. Bevetette azokat az eszközöket, amelyeket ma már a modern furulyajáték megkíván: éles staccatók, kevés, de tudatosan alkalmazott vibrátó, olyan ujjtechnika, amelynek segítségével a hangmagasság nem változik a hangerősség függvényében. Persze ezeket más hangszereken is meg lehet valósítani – ennek bizonyítására ott volt a többi szonáta –, de az is hallatszott, ezek az effektusok ezen a hangszeren igazán otthon vannak, valahogy természetsen szólalnak meg rajta. Kiegyenlítetten szólt a hangszer, még a legmagasabb hangok is megőrizték azt a kevés felhanggal bíró, súlyos, tömör hangszínt, amely a legjobb hangszerek (azért szerencsére nem csak a Morgan által készítettek) sajátja.
Nem volt igazán rendesen meghirdetve a koncert, csak kevesen voltak kíváncsiak rá a háromnapos szünet közepén. Pedig oda kell figyelni, ha Januj Anna játszik, akár Morganen, akár másvalamin. Ő is inkább Lipcsében él, a furulyázás mai nemzetközi színvonalára jószerivel csak akkor kapunk betekintést, ha ő évente egyszer-kétszer játszik valahol.
