A Miskolci Szimfonikusok a Zeneakadémián

2004. február 17.
Zeneakadémia
Miskolci Szimfonikus Zenekar
Marton Éva (ének)
Varga Gábor (klarinét)
Vez.: Kovács László

FISCHER: Az Alpoktól délre
FRANCAIX: Klarinétverseny
GERSHWIN: Kék Rapszódia
Dalok

Tessék mosolyogni!
Ez jutott eszembe többször is az este folyamán. A Miskolci Szimfonikus Zenekar ünnepel: születésnaposok. A koncert programja - részben a nemrég megjelent lemez műsorából összeállítva - igazán könnyed darabokat tartalmazott, minden együtt volt tehát egy igazi örömzenéléshez. Ehhez képest a zenészek arcán csak erőteljes koncentrációt lehetett megfigyelni. Az első mosolyra a második rész második feléig kellett várni. Persze, a könnyed darabok nem azt jelentik, hogy könnyű eljátszani őket, sőt. A koncentráció tehát érthető, de lehettek volna oldottabbak. Ez a megállapítás nem vonatkozik Kovács Lászlóra, aki igazán elemében volt ma este, és ezúttal nem csak karmesterként mutatkozott be, de erről később.

A legnagyobb erőpróbát egyértelműen Jean Francaix Klarinétversenye jelentette ma este. Különösen a szólista, Varga Gábor számára, aki virtuóz módon birkózott meg a nehéz szólamokkal. A francia szerző nem kímélte a szólistát: a klarinét igen sok és nem is könnyű szólófeladatot kapott ebben a műben. Szólistánk azonban nemcsak megfelelt a darab támasztotta követelményeknek, hanem élvezte is a játékot. Valóban játékról beszélhetünk, mert a Klarinétverseny játékos, vidám darab. Különösen érdekes/értékes része a műnek, amikor a fagottok felelgetnek a klarinétnak.

A lemezen is szereplő - az osztrák Ernst Fischertől származó - Az Alpoktól délre című alkotás azon művek közül való, amelyek arra születtek, hogy filmzenévé váljanak. A négytételes mű önmagában is képeket fest a hallgató elé - a közönség egy része bizonyosan leforgatta a maga filmjét, miközben hallgatta a produkciót. Tulajdonképpen kellemes zene, ha nem is hagy maradandó emléket az emberben.

A szünet alatt átalakult a színpad: megjelent a zongora és a könnyűzenei koncerteket idéző dobfelszerelés is. A könnyed muzsikák után még könnyedebbek következtek - nem véletlen, hogy ezúttal nem távoztak a nézők tömegesen, mint egyéb koncerteken oly gyakran megfigyelhető. A Kék Rapszódia valódi slágerdarab, tényleg mindenki ismeri, talán éppen ebben rejlik előadásának kockázata. A Miskolciak azonban merészek: már a lemezre is felvették, most pedig élőben bizonyítottak. Elsősorban Kovács László, aki - mint utaltam rá az elején - más szerepben is feltűnt: a vezénylés mellett a zongorajátékot is magára vállalta. Érezhetően örömmel tette, és lelkesedése átragadt a zenészeire is. Remekül szólt a klarinét, helyükön voltak a vonósok - csak a rézfúvósoknak nem sikerült tiszta hangzást produkálni, ebben viszont következetesek és egységesek voltak.

További közönségmarasztaló tényező volt Marton Éva fellépése, aki ezúttal Gershwin-dalokat énekelt. Már a színpadra lépésekor látszott, hogy örül ennek a lehetőségnek, de nem kellett sokáig várni, hogy a közönség is örülhessen az előadásának. Marton Éva pontosan tudja, hogy a dalok nem áriák, tehát nem igénylik az operai előadásmódot, sőt, a műfajtól teljességgel idegen is lenne ez a fajta hangzás. Így az énekesnő nem tett mást, csak egyszerűen énekelt. A közönség pedig tombolt. Kovács László remek partner volt; kettejüket nézve könnyen vizionált maga elé az ember egy hangulatos éjszakai bárt: egy énekesnő, egy zongorista, esetleg még néhány zenészből álló kisebb zenekar... De a Zeneakadémián, nagyzenekarral is működött. Sőt.

A ráadások - feltehetőleg szintén a lemezről való Joplin- számok, melyekből hármat is el kellett játszani, mert a közönség nem engedte el a zenekart - bizonyítják, hogy egy szimfonikus zenekar, egy nagy koncertteremben is képes hangulatot teremteni. Itt ki kell emelni a közreműködő - egy vonósból (ez esetben pengetős), egy fúvósból és egy ütősből álló - triót, akiket a műsorlap sajnos nem nevezett meg külön, pedig megérdemelték volna.

Ez az este minden kétséget kizáróan siker volt. A Zeneakadémia most sem telt meg - talán bele kell nyugodnunk, hogy a vidéki zenekarok nem tudják megtölteni a termet, de hát a fővárosiaknak sem mindig sikerül... Mi lehet az oka, hogy egy ilyen igazán közönségbarát műsor sem vonzott több nézőt? A program azok számára is vonzó lehetett, akik egy Mahler-szimfóniára soha nem jönnének el. Talán a reklám hiányzott? Vagy egyszerűen csak fogyatkozik a zeneszerető közönség, amely áldozni is hajlandó a kultúrára?