A mi századfordulónk nyugalma (Új Zenei Stúdió-koncertek az Őszi Fesztiválon)

2010. október 15.
Millenáris Teátrum

20.45 : A kilencvenes évek

SEREI ZSOLT: Hét perc húsz évre (1990-1991)
           UMZE Kamaraegyüttes
VIDOVSZKY LÁSZLÓ: Etűdök MIDI-zongorára (1990-2003)
EÖTVÖS PÉTER: Cadenza (az 1996-ban írt Shadows szólófuvola-kadenzája)
           Ittzés Gergely
CSAPÓ GYULA: XPÓHOI - in memoriam Morton Feldmann (1989-1992)
           Mérey Anna, Winkler Orsolya, Bársony Péter, Szabó Judit
SÁRY LÁSZLÓ: Tranquillity (1996)
DUKAY BARNABÁS: Lebegő pára a mélység színén, reggeli változat, concordia
JENEY ZOLTÁN: Hérakleitoszi töredékek (1980-1997)
           UMZE Kamaraegyüttes, vez. Rácz Zoltán

22.30 : A kétezres évek

EÖTVÖS PÉTER: Oktett (2008)
CSAPÓ GYULA: Parmi les Blanc et Noirs ... at Intervals ... from the cabin
           UMZE Kamaraegyüttes, vez. Rácz Zoltán
SÁRY LÁSZLÓ: Invokáció (2008)
           Jónás Krisztina, Mérey Anna, Winkler Orsolya, Bársony Péter, Szabó Judit
JENEY ZOLTÁN: Il silenzio dei morti (2003)
           Meláth Andrea, Amadinda együttes
SEREI ZSOLT: L'ombre sur les structures pliées - hommage a Pierre Boulez
           Szakács Domonkos, Szűcs Péter, UMZE Kamaraegyüttes, vez. Rácz Zoltán
VIDOVSZKY LÁSZLÓ: Notturno (2002)
           UMZE Kamaraegyüttes, vez. Rácz Zoltán
DUKAY BARNABÁS: Hallomások a fényről és a szeretetről - kánonok és szimfóniák
           Klukon Edit, Ránki Dezső

*

Az alábbi írást Vígh Tamás (1926-2010) szobrászművész emlékének ajánlom,
- akinek munkássága az itt említett két évtizedben teljesedett ki;
- aki nagy érdeklődéssel hallgatott kortárs zenéket
(különösen Eötvös Péter alkotásait szerette);
- s akit éppen a koncert napján kísértünk utolsó útjára.

Nagyszabású, négyrészes koncertet adott az Új Zenei Stúdió a Budapesti Őszi Fesztiválon. Délután öttől kezdődően négy hangversenyen mutatták be az elmúlt negyven év termésének egy-egy szeletét. Az 1970 és 80 között keletkezett darabokkal kezdtek, s az éjszaka közepére értek el a most záruló évtizedig. Mi az utolsó két koncerten vettünk részt, s nagy örömmel konstatáltam, hogy a Millenáris Teátrum terme még éjfél után is legalább felerészben tele volt.

Mielőtt beszámolnék benyomásaimról, szeretnék néhány mondatban magyarázatot fűzni cikkem címéhez. Attól tartok, ha csupán "a századforduló"-t írtam volna, feltehetően az olvasók jelentős hányada még mindig az előző - minden művészetekben, s így a zenében is nagyon komoly fordulatokat, megújulást hozó - korszakra gondolt volna. Ezért emeltem ki, hogy a nekünk megélni adatott, egyben ezredfordulót is jelentő 1990-2010-es periódusról szólok. Természetesen ennek a korszaknak a művészettörténeti jelentőségét - vagy jelentéktelenségét - majd az évtizedek múlva élő nemzedékek fogják megítélni.

Még mindig a címnél maradva: nagyon sokszor hallani a modern műalkotások kritikájaként azt az érvet, hogy a miénk egy hajszolt, izgatott, idegbeteg kor, s ez tükröződik a létrejött művekben, zenékben, ezért olyan nehéz - vagy egyenesen lehetetlen - befogadni az új kompozíciókat. Általában tiltakozni szoktam a kor effajta minősítése ellen, mert nem hiszem, hogy a hatalmas járványok, éhínségek, a ma már egyszerűen felfoghatatlan mértékű csecsemőhalandóság árnyékában olyan nagyon nyugodtan, békésen lehetett élni, de ennek a kérdésnek a megvitatása messzire vezetne. Ami viszont tény: az általam most hallott két koncerten elhangzott 14 mű túlnyomó többsége békességet, nyugalmat - nem feltétlenül optimizmust! - árasztott, szinte nyoma sem volt bennük a korszak "hajszoltságának, zaklatottságának" (Sáry László, Jeney Zoltán és Vidovszky László már egy-egy művének címében is békességre, nyugalomra utal).

A kilencvenes éveket bemutató sorozat zenéi közül sokak számára minden bizonnyal Vidovszky Etűdök MIDI-zongorára című darabja jelentette a legnagyobb vizuális meglepetést: a MIDI zongora ugyanis "egyedül játszott". A programozható hangszer a helyszínen, szokványos módon szólal meg, még (a közönség felé fordított klaviatúrán jól láthatóan) a billentyűk is mozognak. A különleges lehetőségek nyilvánvalóan adottak: több hang szólaltatható meg egyszerre, mint amennyire a zongorista tíz ujjával (vagy akár négykezesben a hússzal) képes lehet, gyorsabb tempók programozhatóak, mint amilyenre akár a Guinness Rekordok Könyvébe kerülésre pályázó virtuózok is képesek. Ehhez képest a darab visszafogott, nem öncélúan aknázza ki a technikai lehetőségeket. Kifejezetten élvezetes zene.

Számomra ennél is nagyobb meglepetést okozott Csapó Gyula XPÓHOI című kvartettje - soha nem láttam még vonósnégyest karmester irányításával előadni! Amúgy maga a kompozíció félreérthetetlenül utalt a szerzőt annak megírására bíztató Morton Feldmann stílusára, még a terjedelmességével is - bár érzésem szerint Feldmannak sokkal jobban sikerült a hosszú (olykor órákon át tartó) időtartamok kitöltése.

Szellemes hangszerelési effektusok tették élvezetessé Dukay Barnabás Lebegő pára a mélység színén című sorozatának ezúttal bemutatott darabját (a hangszer-összeállítás: pikoló, tuba, nagydob, hárfa, cseleszta, hegedű és nagybőgő).

Nem szeretnék egyenként kitérni a többi négy darabra, általánosságban elmondhatom, hogy valamennyi hallgatható, de túlírt, a zenei mondandóhoz képest túl hosszúra sikeredett kompozíció benyomását keltette. Az egész koncert után úgy éreztem, jó darabokat hallottam, de egyik mű után sem villant belém a boldog felismerés, hogy "igen, ez az, ezt szeretném újra meg újra hallani".

*

Hasonló volt az érzésem a második koncert (A kétezres évek) első két darabja után is - pedig Eötvös Péter néhány korábban megismert alkotását nagyon tudom élvezni -, aztán megjelentek azok a kompozíciók, amelyek meghallgatása igazi gyönyörűséget jelentett!

Elsőként Sáry László Invokációja. A múlt században többen is társítottak énekhangot vonósnégyeshez, a rendkívül hangulatos, néhány elemből építkező darab is ezt az utat járja - Honeggerhez, Respighihez és Schönberghez hasonlóan Sáry is a női hangot érzi a négy vonós adekvát partnerének.

Jeney Zoltán Il silenzio dei morti című, ütőhangszerek által kísért dala (amely később a Halotti szertartás egyik tétele lett) elképesztően hatásos zene, az altének és a tompa ütőhangszeres effektusok megrázóan olvadnak össze. (A hatást véletlenszerűen növelendő, a darab előadása hajszálpontosan éjfélkor fejeződött be.)

Serei Zsolt - Boulez művek címeiből összeollózott - L'ombre sur les structures pliées című darabját két klarinétos és öt vonósjátékos szólaltatja meg. Talán még a két klarinétos kottatartó állványok közti sétája is a francia mester Domaines-ére utal. A remek darabot lezáró nagyon szép "epilógus" viszont engem - hangulatában - sokkal inkább a későromantika, mondjuk a Verklärte Nacht világára emlékeztetett.

Vidovszky László Notturnója békés éjszakai sóhajok nagyon szép sorozata. És ezt a szelíd, meditatív hangulatot tükrözték Dukay Barnabás kánonjai és szimfóniái is (a szimfónia szót nyilván ugyanúgy kell értelmeznünk, mint Stravinsky Fúvósszimfóniái esetében: együtthangzások), amelyek a nagyon találó, Hallomások a fényről és a szeretetről címet kapták.

*

Összefoglalva, a két koncert közül a másodiktól egyértelműen több élményt kaptam, amit jól mutat, hogy ezúttal az úgy 11 óra tájt rendszeresen rám törő álmosságot sem észleltem, a szép zenék teljesen lekötötték a figyelmemet. Pedig ilyen hosszú műsorral megbirkózni nyilvánvalóan emberpróbáló feladat, közreműködőknek, hallgatóknak egyaránt. Az előadók legtöbbjének a rendkívüli terhelést a délutántól tartó négykoncertes sorozat jelenthette. Valamennyiüket köszönet illeti a nagyszerű helytállásért. A hallgatóság választhatott akár csak egyetlen előadást is, őket inkább a másfél-két órás (szünet nélküli) koncertbe sűrített sok új zene követése, feldolgozása állította szokatlan feladat elé.

Talán legközelebb, 2020-ban, az ötven év legjobb műveit bemutató sorozatban elkel majd egy kicsit szigorúbb szelekció. Addig pedig nagyon sok (békés) alkotóévet kívánok az Új Zenei Stúdió komponistáinak.