A meglepetés erejével (Albinoni: Aurora születése)

2008. március 27.
Olasz Kultúrintézet

ALBINONI: Il Nascimento dell’Aurora

Apollo: Terry Wey
Dafne: Jónás Krisztina
Zeffiro: Radu Marian
Flora: Adrineh Simonian
Peneo: Gernot Heinrich

Clemencic Consort
Vez.: René Clemencic

René Clemencicet 1974-ben hallottam először. Akkoriban a Nemzeti Múzeum töröksátras termébe lehetett járni havonta egyszer, szombat esténként, régizenei kamarakoncerteket hallgatni. A Collegium Musicummal együtt lépett fel, furulyán játszott Telemannt, Händelt, ilyesmit. Nem sokkal később saját együttesével jött a Zeneakadémiára, középkori zenét játszottak, de Clemecic, bécsies kedélyességű felkonferálásaival, nem aratott sikert. Sokáig lehetett kapni nálunk is egyik lemezüket, amelyen 17. századi magyar táncokat szóltatnak meg egészen kitűnően.

Egyébként nemigen hívta fel magára a figyelmet, legalábbis nálunk nem lehetett sokat tudni róla. Így meg is lepődtem kissé, amikor megláttam, hogy egy komplett serenatával, olyan operaféleséggel látogat a Tavaszi Fesztiválra. Egyébként annakidején is előfordult, hogy csak félig szcenírozottan került színre egy ilyen félig-meddig opera. itt is csak az énekesek voltak jelmezben, és egy-két furnérból kivágott, festett barokkos figura jelezte, mégiscsak színpadi mű megtekintésére jöttünk.

Albinoni gyakorlatilag egyetlen művével, az Adagióval tett szert „a világ leggyakrabban játszott komolyzenei alkotása” szerzőjének kétes hírnevére. A bökkenő csak az, hogy nem sok köze van e giccses, és egyáltalán nem is barokkos rettenethez, ami egy múlt század eleji hamisítvány. Van persze valódi és tényleg szép Adagiója, például az Op.9 No.2-es d-moll oboaverseny második tétele, de igazából nem sok olyan műve létezik, amivel felhívta volna magára a figyelmet. Ezért is volt kitűnő név-donor a hamísító számára, a kutya sem tudta, mit is írt valójában Albinoni.
Clemencic azonban ráakadt az Auróra születése című serenatájának kéziratára az Osztrák Nemzeti Könyvtárban.

Nem sok jóval kecsegtetett tehát az este, de nem prejudikálunk, ha már kritikusként indulunk útnak, ez alapszabály. Mert a végén még megbánjuk.
Úgyhogy kezdem is a végén.

Az utolsó előtti áriát Dafne énekli, vagyis ott és akkor Jónás Krisztina előadásában szólalt meg. Addigra már nyilvánvaló volt egyébként, hogy Albinoni Il Nascimentója nem egy hosszadalmas és unalmas recitativo-ária-recitativo füzér, amelybe itt-ott egy-két igazgyöngyöt is elhelyezett a zeneszerző, hanem az elejétől a végéig élvezetes áriák sorát kínáló, igazi, jelentős, tizennyolcadik századi olasz barokk zenemű. De a végén derült ki az, hogy mélységei is vannak. „Questa fronda” kezdetű áriája olyasféle hangvételű, mint Händel Ombra mai fu-ja. Ugyanúgy hosszú kitartott hanggal kezdődik, ugyanolyan nemes szomorúsággal teli, ugyanúgy írhatta volna akár Händel, aki talán ismerte is a nyolcperces kis remeket.

És, hogy teljes mértékben hatásos volt, azt Jónás Krisztinának köszönhette, aki addig is feltűnően jó és szép hangi alapanyaggal, tisztán, stílusosan énekelt, az utóbbi időben hallott barokk zenei produkciók szopránjai közt a legmagasabbra értékelhetőbb teljesítményt nyújtotta. Hogy az ária minden szépségével együtt felragyogott, azt neki köszönhettük. Kontrollált, a megfelelő díszítésként alkalmazott vibrátók, gazdag, de megfontoltan alkalmazott dinamikai árnyalások tartoztak kifejezési eszköztárába.

Nagyon közelített hozzá énekesi kvalitások tekintetében a fiatal kontratenor Terry Wey. Mint Apollo, természetesen kapott egy obligát lantkíséretes szép énekelnivalót is, amelyet az együttes lantosa – aki egyébként a continuózásból is kivette részét – virtuózan kísért.

A tenorista és az alt énekesnő, bár nem voltak hangfenomének, szépen, szintén megbízhatóan énekeltek, semmiképpen sem lefelé lógtak ki a sorból. Egyáltalán, ritkán hallhatóan egységes, magas teljesítményt nyújtó énekesgárdát hozott össze Clemencic, ahonnan ráadásul inkább felfelé ugrottak ki egyes szólisták produkciói.

Különleges eset Radu Mariané. Ő „természetes szoprán” – ahogy az egyik angol nyelvű életrajza fogalmaz: „endokrinológiai eset”. Ennek ellenére nem olyan a hangja, mint egy kasztrálté, ők azért voltak alkalmasak férfias hősök megformálására, mert nagy, erőteljes szopránjuk volt, széles hangterjedelemmel. Mariannak mintegy két oktávnyi, kislányos, de elég erőteljes hangja van. Fontos megjegyezni, hogy hétéves korában zenei tehetségként tűnt fel, tehát tovább erősítette az énekesi gárdát, kifejezően és hihetetlenül virtuózan bánt ő is a hangjával. Jutott neki is sok más mellett egy hátborzongatóan szép ária, amelyben, mint az Zefirhez illik, szordínós vonósok kísérték. Marian szerepeltetése ekkor kapott különös értelmet: kissé fátyolos hangszínével rendkívül jól illett hozzájuk, valóban földöntúlivá változtatva az operai képtelen alaphelyzetet – egy megfoghatatlan létező, egy ógörög istenség énekelve nyilvánul meg.

A „zenekar” kicsi volt, a vonóskart egy-egy hegedű, brácsa, cselló, nagybőgő alkotta, mellettük egy lantos, és a csembalón játszó Clemencic erősítette a continuo csoportot. Az ő érdeme tehát, hogy ez a mű egyáltalán előkerült a nem megérdemelt feledés homályából. Jól irányította az egész zenei folyamatot, bár a zenészek sokat küzdöttek elhangolódó húrjaikkal, ezért itt volt némi kifogásolnivaló. Ha ők is mindig a legjobb – azért sokszor hallható –színvonalukat hozták volna, akkor az utóbbi idők 2-3 legfigyelemreméltóbb régizenei koncertjének egyikéről beszélhetnénk, így „csak” egy nagyon figyelemreméltóról, amely persze ezzel együtt is tanulságos és élményszerű volt, igazi meglepetés, és mint ilyen, dupla ajándék. Ha valaki lemaradt, nézzen utána, láttam az épület előtt az MR3 Bartók rádió közvetítő-kocsiját.