A Matáv Zenekar koncertje a Magyar Kultúra Napján

2004. január 22.
Zeneakadémia
Matáv Szimfonikus Zenekar
Bogányi Gergely - zongora
Vez.: Ligeti András
PETROVICS EMIL: Zongoraverseny
BARTÓK: Concerto

A Magyar Kultúra Napján az ünnep jegyében állította össze koncertjének műsorát a Matáv Szimfonikus Zenekar. Petrovics Emil műve mint élő magyar zeneszerző alkotása, Bartók Concertója pedig - ahogy azt a műsorközlő helyesen felkonferálta - mint a huszadik századi zene egyik legjelesebb alkotása került műsorra.

A Petrovics-zongoraverseny kiválasztását nyilván az indokolta, hogy a huszadik század utolsó napjaiban ez a zenekar vett részt a bemutatásában, igaz, akkor Hamar Zsolt vezényelt, és Prunyi Ilona zongorázott.

Most Bogányi Gergely vállalta a zongoraszólam eljátszását. Szó, ami szó, szükség van kiváló, virtuóz zongoristára, mert sokszor igen sokat kíván a szerző a szólistától. A hallgatóktól kevésbé, mert ez hangsúlyozottan közönségbarát zenének készült. Noha a szerző a Bartók halála utáni magyar zeneszerző-iskola neveltje (ez némely hatásban felismerhető), abban nem követi a mestert, hogy a kor által megkívánt merészebb zeneszerzői eszközökkel éljen. Igaz, a vadmodernitás korszaka már régen lecsengett, azonban néhány különlegesebb ütős hangszernél - remélem - azért többet el tudna viselni a közönség, mint modern zenei attribútumot.

Persze, végül is nem ez számít, hanem a minőség. Petrovics kiváló zeneszerző, és a nyilvánvaló hatások ellenére sincs szó arról, hogy ebben a művében valamelyik korábbi nagy előd epigonja lenne. Dallamos zene ez, ha nem is fütyülhető minden témája csak úgy, első hallás után, és harmóniái sem lépik túl azt a határt, amit a múlt század első felében húztak meg a zeneszerzők. Zenekara mindvégig vastagon, sűrű szövésűen szól, és nem óvatoskodik akkor sem, amikor a zongorára ír. Ezért hálátlan egy kicsit ez a mű a zongorista számára, mert bár a koncertáló felrakás mindvégig nyomon követhető, igazi nagy szólólehetőséget csak időnként, pár ütemre kap.

Ezen ritka alkalmak egyike a második tétel kezdete, amit egyedül kezd a szólóhangszer. Bogányi itt, az első tételben bemutatott vitathatatlan virtuozitása után, arról is tanúságot tett, hogy milyen érzékenyen képes az ilyen gondolatteli, lassú muzsikák méltó megszólaltatására. Mindvégig hallható, hogy a szerző e tízpercnyi tétel megírására fordította a legtöbb gondot: végig leköti a hallgatót a szép és értelmes zene. Az előzményekhez képest már nem sok újat hallunk a kötelezően könnyed harmadik tételben. A zenekar azzal a biztonsággal szólaltatta meg a mindvégig igényes partitúrát, amit még nyilván a bemutató előadás fokozott követelményeihez igazított betanulás folyamán sajátított el. A mű elhangzása után a közönség valóban hálás volt a színpadra lépő szerzőnek, ő pedig az előadóknak.

Szünet után került sor Bartók Concertójának előadására. Most inkább tapintatból nem ismétlem el a műsorközlő szavait. Annyit elárulok, hogy ennek következtében jogosan rémlett fel bennem Boulez majd két év ezelőtti analitikus, és ezért kissé száraz előadásának hangképe, és Kocsis Zoltán néhány hónappal ezelőtti, valóban szinte túlértékelhetetlen olvasatának emléke (ld. ott).

Ez a mű bizony próbakő. Nem olyan, hogy most elővesszük, mert magyar művet kell adni. Itt karmesternek, vonósoknak, fúvósoknak, ütősöknek mind a helyükön kell lenniük, teljes erőbedobással. Ehhez képest, ha durva hibák nélkül is, de fáradt előadást hallhattunk, és mindvégig azzal az érzéssel ültünk ott, hogy mikor jön már valami igazán megkapó. Talán a fájdalmas témák a vonósokon fognak meg minket? A rézfúvós kórus tisztasága? Jól megformált fafúvós szólók?

Nem és nem, ráadásul a zenekar egyre fáradtabbnak tűnt. Remélhetőleg csak egy, nyilván több okkal magyarázható kisiklásról volt szó a zenekar életében. Alig hihető, hogy ekkora lenne a szakadék vezető zenekaraink tudása között. Talán legközelebb bizonyságot kapunk.