A második vonal dicsérete (Az Orchestre National d’Île de France)

2007. szeptember 28.
Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem

Orchestre National d\'Île de France
Leon Fleischer – zongora
Vincent Dubois – orgona
Vez.: Yoël Levi

BERLIOZ: Benvenuto Cellini – nyitány
RAVEL: Zongoraverseny bal kézre
SAINT-SAËNS: III. („Orgona”) szimfónia

A Bartók Béla Nemzeti Hangversenyteremben tovább folytatódik a vendégzenekarok felvonulása. Gondolom, a nagy seregszemléhez az is hozzájárul, hogy híre ment a terem ragyogó akusztikájának, s a külhoni együttesek is örülnek, ha személyesen is megtapasztalhatják a hangzásélményt. Természetesen az igazi „világnagy” zenekarok száma véges, s egyre inkább helyet kapnak azok az együttesek, amelyek – legalábbis hírük és múltjuk alapján – nem tartoznak a nemzetközi első vonalba. Ilyennek nevezhetjük az 1974-ben alapított Orchestre National d’Île de France-t is.

Az Île de France zenekar szeptember 28-i budapesti fellépésével fényesen igazolta Balázs Miklós közelmúltban lejegyzett mondatát: „ma már (...) nincs olyan óriási különbség egy top szimfonikus együttes és egy második, netán harmadik vonalba sorolt zenekar között”. A sok fiatal muzsikussal érkezett francia zenekar szép pillanatokat szerzett a közönségnek. Főleg a vonóskar hangzása volt megnyerő, a minden nagyzenekari muzsika alapját adó mélyvonósok – ahol kellett – „haraptak”.

Vezető karmesterük, Yoël Levi pazarul bánik a zenekarral, világos elképzelései vannak a művekről, s azokat szemmel láthatóan (és füllel hallhatóan!) át tudja adni együttesének. Különösen megragadóak voltak a pianissimótól a fortissimóig – és vissza – ívelő nagy „hullámok”.

Már a koncert első számának, Berlioz Benvenuto Cellini nyitányának lendületes előadása magával ragadta a hallgatóságot (s ha még a kürtöknek is sikerült volna egyszerre belépniük...).

Ezután Ravel balkezes zongoraversenye következett. A szólista, Leon Fleischer hűvös eleganciájú Ravel-játéka engem – az akkor már (szintén) nagyon idős – Vlado Perlemuter budapesti koncertjeire emlékeztetett. Nem hivalkodóan brillírozó, hanem a zenekarral példásan együttműködő pianista. Különösen megragadó volt a középrész pompás ritmusú „lépegető” zenéje.

A „hivatalos” programot Saint-Saëns III. szimfóniája zárta. Azt hiszem, magáról a műről nem kell ehelyütt részletesen szólni: kétségtelenül szellemes ötletek, pregnáns témák váltakoznak hosszabb-rövidebb üresjáratokkal. Az orgona hatásos szólamát Vincent Dubois játszotta, megragadóan finom hátteret nyújtva az I. tétel záró részéhez, s talán egy kissé túlharsogva a finálét. Érződött, hogy a fiatal orgonista nagyon élvezte a hatalmas orgona adta lehetőségeket.

Az előadók a tapsokat három ráadással: három Brahms Magyar tánccal köszönték meg. A Magyar táncokat ma már feltehetően kevésbé kell komolyan venni, némi irónia nem ártott volna az előadásukhoz. És egy rosszmájú megjegyzés: talán idejében szólni kellene a következő vendégzenekaroknak, hogy a budapesti közönség nem feltétlenül várja el az „echte ungarische” ráadásokat...

De méltatlan lenne a beszámolót egy pikírt megjegyzéssel zárni, inkább megismétlem: az Orchestre National d’Île de France, Yoël Levi és Leon Fischer nem másodosztályú produkcióval ajándékozták meg a közönséget.