A legtöbb, mi adható (a Royal Philharmonic Orchestra koncertje)

2006. április 2.
Budapest Kongresszusi Központ
Royal Philharmonic Orchestra
Vez.: Daniele Gatti
MOZART: Figaro házassága - nyitány, K.492
STRAVINSKY: Tűzmadár - szvit
SOSZTAKOVICS: V. (d-moll) szimfónia, Op.47

Nem indult jól ez az estém. A számomra túl hosszúra nyúlt vasárnapi rokonlátogatás kimerítő élménye után pusztán csak hab volt a tortán, hogy a Kongresszusi Központban lesz a koncert. Véleményem szerint a száraz akusztikájú, látványra sem túl impozáns terem nem alkalmas egy világszínvonalú együttes vendégül látására. A labilis szerkezetű, zajforrásként szolgáló székekről már nem is beszélek.
További baljóslatú előjelnek tekintettem az elhúzódó kezdést és a rengeteg késve érkezett vendéget is.

De nem lett igazam.
Az első taktusoknál világossá vált: páratlan koncertet fogunk hallani.
A Figaro-nyitány szédületes tempóban és a nagyméretű apparátushoz mérten elképesztő mozgékonysággal szólalt meg. Az opera huncut csínytevései villantak fel a zenekar játéka nyomán.
Daniele Gatti először a mozarti érzetek terén mutatta meg képességeit. Sehol egy fölösleges mozdulat. Nagy egységeket dirigál, de úgy, hogy nem kérdéses a részletek játékmódja sem.

Sokak kedves darabja, a Tűzmadár zárta az első félidőt.
Ha gyerekként hallom ezt a koncertet, talán itt lett volna az a pont, amikor úgy döntök: én bizony nagybőgős leszek. Már a Figaro kezdő motívumában is káprázatosak voltak a basszusrészleg vonósai. De az a hangszín, amit a Tűzmadár kezdő taktusaiban hallhattunk tőlük, minden eddigi elképzelésemet felülmúlta. Ugyanazt tudják a hangszeren, mint a hegedűsök.
Ebbe a gyönyörűen előkészített, sokat sejtető mesekertbe léptek be egyenként a fafúvósok.
A pasztell háttér élénk színekkel telt meg, melyek tónusát gondos fülek igazították az előzményekhez.
Nagyon figyelnek egymásra. Ennek köszönhetően teljesen tiszták, és a harmóniák keverését illetően is minden esetben profi munkát végeznek. Az erős impresszionista hatásokat tükröző Tűzmadár pedig meghálája az egységes zenekari játékot, s egy békebeli mesekönyv színes, burjánzó rajzait láttatja a hallgatóság lelki szemeivel.

Az igazi nagy feladat a második félidőre marad.
Mindig súlyosan érinti az embert, ha tömegek tragédiájával szembesül. De talán még megrázóbb, amikor az egyén megkerülhetetlen nyomorúsága válik egyértelművé.

Sosztakovics nincs jó passzban, amikor az V. szimfóniát írja. A Kisvárosi Lady Macbeth zenéjét ért támadások után nem éppen bíztatóak kilátásai.
Itt is rendkívül nagy zenekarral dolgozik, mégis, ha jól nyúlnak hozzá az előadók, valahogy a kicsiség, az elveszettség érzetét kelti a zene.
A Londoniaknál az első tétel dermedt keresgélése a második tétel keringőjében próbál feloldódni. A kezdeti szögletes 3/4 azonban nemhogy puhulna játékuk nyomán, hanem egyre ijesztőbb, hegyesebb súlyokkal, akcentusokkal lesz tele. Mintha falábakkal táncolna valaki a deszkán. A harmadik tétel largója pedig maga a lemondás. A teljes nihilben úszó pianók és a tökéletes kétségbeesés kontroll nélkül süvítő fortissimo hangjai adják a tétel első felének kereteit.
A hatalmas zenekar egy emberként sugározta a reménytelen hiábávalóság érzetét.

És ezek után egy amolyan \"csak azért is vidámak vagyunk\" befejezés jött.
Arcul csapták a közönséget, ahogy kell.
Nesztek! - mondtatta velük Sosztakovics. Ha nektek ez a művészet, ez a zene, akkor itt van. Tegyétek zsebre ezek után, ha bírjátok!
Nem bírtuk. Egyszerűen nem lehetett.
Olyan hitelesen csinálták.

És ebben bizony nagy szerepe volt Gattinak. Célirányos mozdulatok, a zene minden szegmensét egyértelművé tévő intések. Nyoma sincs a színpadias mozdulatoknak, egész testtartása a zenére koncentrál.
Az V. szimfónia teljes egészében megszületett, ahogy a Figaro és a Tűzmadár is.
És ez a legtöbb, ami egy koncerten megtörténhet!