A Kodály-rezervátum (Filharmóniai Társaság + Cantemus Kórus)

2007. szeptember 5.
Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem

Nyíregyházi Cantemus Kórus (karig.: Szabó Dénes)
Kántor Balázs – gordonka
A Budapesti Filharmóniai Társaság Zenekara
Vez.: Győriványi Ráth György

KODÁLY ZOLTÁN:
Kórusművek
Csellószonáta
Háry János szvit
Galántai táncok
A közelítő tél

A születésnapokat nem lehet megúszni. Nem lehet megkerülni. Minden évben szembejönnek, és könyörtelenül lecsapnak. Különösképpen, ha szép, kerek évfordulóról van szó, na, akkor aztán nagy a baj. De talán, lehet, hogy nem is kell megkerülni. (Különben mit szólnának a szomszédok.) De ha ünnepelni igazán csak az aranyfényű múlt díszeit lehet, a jelen aggasztó valóságát és a komornak tetsző jövőt aligha, mit tehetünk? Régi történeteinket mondjuk el újra és újra, elmúlt dicsőségünket sírjuk vissza maradék hadaink élén, utolsó töltényeinket puffogtatva a csillagos éjszakába. Régi isteneinkhez imádkozunk fogyatkozó reménnyel.

A legszebb Kodály-művekkel készült az ünnep-estre Szabó Dénes irányításával a Nyíregyházi Cantemus Kórus. A Túrót eszik a cigánnyal, a Pünkösdölővel, a Gergely-járással, a Hegyi éjszakákkal és így tovább. A híres „módszer” egyik utolsó mohikánja ez a leánykar. S akként is tejesített, áttetsző-tisztán, pontosan, szépen és megfelelő erővel.

Kántor Balázs csellóhangja (Cselló szólószonáta) a messziről jött emberé. Az ezerfelé járt vándoré, a mesélőkedvűé, akinek szavára oly szívesen figyelmezünk. Talán maga Háry János regéli itt el csoda kalandjait. Melyek ugyan csalafinták, hamisak néha, mégis jó hallgatni őket, mert szívünknek kedvesek.

Az est második felében a Budapesti Filharmóniai Társaság Zenekara kapott „szót”: a Háry János szvittel és a Galántai táncokkal színezve a műsort. A karmesteri pálca vastagabbik végén Győriványi Ráth György végezte napi testgyakorlatát. Erős előadások voltak ezek, hangosak, csípősek, olykor fülhasogatóak. Minden finomság és a részletek kibontására irányuló igény nélkül. Viszont kifejezetten tetszetős szólóállásokról kell beszámolnom: ábrándos brácsáról, harapós kürtről, merengő klarinétról. Ráadásként Horváth Ádám magvas baritonjával búcsúztunk: A közelítő tél jelezte a vég közeledtét.
Jól esett kicsit fényezni a múlt becsült kincseit.

Tudjuk, a helyzet az évekkel sokat változott. Ligetünk ma már nem hervad, de jószerivel kihalt, a közelítő tél rég nem távoli rém, de a küszöbünket marja. Győriványi közhelyekkel terhes, pátosszal vegyes üdvözlőszövegét magam is szánalommal olvasom („[m]a Magyarországon nem az a tét, hogy Magyarország a világ zenei nagyhatalma lehessen, és Kodály szándékai szerint felszámolja a zenei analfabétizmust, hanem, hogy egyáltalán fenntarthassa eddig elért eredményeit, és ne zuhanjon vissza oda, vagy még mélyebbre, ahonnan pont Kodály Zoltán élete munkásságával kiemelte”), de nehéz volna egyet nem értenem szavaival. Tagadná-e bárki, hogy erőink fogyóban, ha a magyar kóruskultúra jelen állapotát konstatálom? Cáfolná-e bárki, hogy a jelennél csak a jövő tűnik keserűbbnek, ha a kodályi hagyományok továbbéléséről elmélkedem? Vitázna velem valaki is, ha Kodályhoz hasonló szálfát keresnék a magyar közéletben? S vajon nem hallgattatna el azonnal a „veszni tért erkölcsök” harsány szavú hamis prófétája?

Mert, nézzünk csak körül, Kodály Zoltán mai követeit gondosan elkerített nemzeti parkok őrzik. Ahol a vadőrök elnéző mosollyal hagyják, hogy olykor bölényt ejtsünk, s néha együtt nevessünk a türkiz éggel. Megtűrt rézbőrűek vagyunk nagyatyáink birtokán, s már csak tovatűnt nagyjaink poraiból olvasunk. Már nem az a kérdés, hogy megtagadjuk-e ős-isteneinket korty viszkiért, vagy, hogy eladjuk-e földjeinket himlővel fertőzött takarókért. Már megtettük.
Adjon Isten jó éjszakát.