A kevesebb több!? (A Máté-passió Paul McCreesh-sel)

2004. április 6.
Zeneakadémia
BACH: Máté-passió
Gabrieli Consort and Players
vez.: Paul McCreesh

A lemezfelvételt sajnos még nem hallottam, csak -csonta- lapunkban olvasható recenziójából, és persze a hírekből tájékozódhattam, amikor némi aggállyal készültem a Gabrieli Consort-, illetve a Paul McCreesh-féle Máté-passiót meghallgatni.
Mendelssohn több száz főt felvonultató felújításán még nem lehettem jelen, de annyira már vagyok öreg, hogy én még Klemperer felvételén, illetve az 1976-os zeneakadémiai előadáson szocializálódtam. Jól emlékszem arra a szinte hisztérikus izgalomra, elragadtatással vegyes felháborodásra, amit Harnoncourt - hozzánk némi késéssel eljutott felvétele - okozott. Habár végül nálam \"győztek\" a fiúszoprános, kontraaltos felvételek, sok zörgőhangú, túlritmizált régizenés koncepcióval sose tudtam igazán megbarátkozni.

Hogy milyen lehetett az eredeti bemutató? Hogyan adta elő maga Bach? És hogy kell-e törekednünk a felidézésére?

Törekedhetünk persze, de az a gyanúm, hogy kortörténeti hitelesség szempontjából sem Harnoncourt, sem McCreesh koncepciója sem igazán hiteles, ahhoz ők túl jó muzsikusok. Az ősbemutató - mai fogalmaink szerint - minden bizonnyal rettenetes volt! Ha elképzelem a városka diákjaiból kiállított amatőr kórust, az egy, legfeljebb két próbát! Akármennyire is birtokában voltak a stílusnak, nem tudom elképzelni, hogy ne lett volna legalább néhány gurgulázós, fisztulás hang, hamiskás intonáció, lötyögős ritmus...

Nem, nekem zenerajongónak a hitelességhez semmi közöm. Nem tudok elképzelni zenetudományos érvet, amivel le tudnának nyomni a torkomon egy nem eléggé átütő, vérszegény produkciót.

Pedig pontosan ilyesmitől tartottam. Még a felvételt dicsérőkre sem mertem támaszkodni, hiszen ha a nagy kórusokban hiányérzetem lesz, akkor a Zeneakadémián nem tudom feltekerni a hangerőt. Összesen nyolc ember! A két kórusban együtt! És a szólókat is ők éneklik. A két zenekarral, karmesterrel és mikrofonállványokkal együtt is legfeljebb harmincöten vannak a színpadon.

Ennek megfelelően \"áttört\" a hangzás, a grandiózus, dramatizált nyitókórusból nekem mégsem a hangerő hiányzik, hanem a szőrén-szálán eltűnt ripieno-szoprán, az \"O lamm Gottes Unschuldig\" korál. Bejátssza az orgona. Nem túl biztató kezdés, pontosabban szólva kifejezetten rosszkedvű vagyok. Magamban morgolódva ismerem el, hogy ugyanakkor a megszokottnál sokkal plasztikusabbak a szólamok. Tisztábban kirajzolódik az egymásnak válaszoló két kórustömb, és általában hatásos az egész. McCreesh kissé valóban meghajtja, de nem hajszolja. Erősen karakteres tempókat, ritmusokat indít, de nem ágál fölöslegesen. Egy kissé teátrálisnak tűnik, hogy egy-egy áriánál félre is vonul, de ez is jól működik. Végül is, mit vezényelne egy énekes szólista és egyetlen szólóhangszer plusz continuo beszélgetésén.

Szólóhangszerről jut eszembe, döbbenetesen jó mindegyik. Az \"Ich will bei meinem Jesu wachen\" tenoráriával concertáló régi oboa \"régizenésen\" nazális hangja különösen megható szépséggel szólalt meg. Az \"Erbarme dich\" áriát a bal oldali zenekar koncertmester-hegedűse játszotta, de a \"Gebt mir meinen Jesum wieder\" basszusária virtuóz kíséretét már a másik zenekar hegedűse. Mindegyik remek - a fuvolára pedig már nem is találok szavakat.

Különösebben az énekesekről sincs értelme külön beszélni, ők másféleképpen jók. Talán az evangélista-tenort éneklő Mark Padmore a kivétel. Õ mindvégig kiemelkedő, pedig az evangélistán kívül az összes tenor szólót és a kórus-szólamot is végigénekli. A többi énekes pedig csak olyan átlagosan-jó, mint amilyenek az angol énekesek szoktak lenni.
Emlékeznek, a King\'s Singersben lecserélődött az egész gárda, úgy, hogy az összhatás gyakorlatilag nem változott. Úgy tűnik, ilyen remek énekesekből az angol iskolák bármikor, bármennyit ki tudnak állítani.

Több-e a kevesebb? Még mindig nem tudom. A Gabrieli Consort and Players koncertje nagy hatással volt rám. Bach annyira jól megírta a Máté-passiót, olyan beszédesen vannak megkomponálva a drámai események, hogy azt - úgy tűnik - tényleg nem kell erőből megoldani. McCreesh elővezetésében ráadásul a szokásosnál sokkal hatásosabban szólalnak meg ezek a szólamvezetési, harmonizálási finomságok. A hatás szinte annyira releváns, mint amikor tizenévesen először hallottam a Máté-passiót. Meggyőző és szép előadás - de azt hiszem, soha nem lesz kizárólagos érvényű.