A két Bogányi a Zeneakadémián

2005. február 09. - Zeneakadémia
Matáv Szimfonikus Zenekar
Vez.: Bogányi Tibor

MOZART: Figaro házassága - nyitány
SCHUBERT: III. szimfónia
BRAHMS: d-moll zongoraverseny

Bogányi Gergely négy hangversenyből álló bérleti sorozatának második része - az első, a rövidebb-hosszabb szólódarabokból álló után - egy versenyművet állított a középpontba. Ez elé pedig - a szokásnak megfelelően - kívánkozott a nyitány és a szimfónia. A zenekar dirigálását a megbetegedett Ligeti András helyett (három nappal a koncert előtt) a zongorista fivére vállalta.

Így kettőzött kíváncsisággal várhattuk, vajon hogyan szólal meg a zenekar.

A Figaro-nyitány energikusan, élénk tempóban indult, és ez a kezdeti lendületet mindvégig megmaradt. Bogányi Tibor kerülte a \"látványos\" elemeket, egyszerű, pontos karmesteri mozdulatokkal késztette szándékai megvalósítására a zenekart, és azt is sikerült elérnie, hogy az levetkőzze rossz szokását, nevezetesen, hogy jó pár percbe telik, főleg a vonós szekciónak, hogy bemelegedjen, és kielégítő tisztasággal és tónusban játsszék.

Egy nyilván jól ismert, begyakorolt műsorszám után persze jóval nehezebb feladat volt a mások által sem gyakran játszott Schubert-zsenge, a III., D-dúr szimfónia bemutatása. Ennek első tétele Mozartra, második tétele Haydnra emlékeztetett, gyakorlatilag önálló megoldások nélkül. Olyat csak a harmadik tételben hallottunk, ahol a menüett helyett jószerivel már egy kedélyes, plebejus hangvételű bécsi keringő szólalt meg, amit a karmesteri felfogás is erősített, a basszus umcaccás, keringős hangsúlyozásával. És itt lendült bele igazán a zenekar is a szimfónia előadása során a játékba, s jó hozzáállását megtartotta a - szintén már az egyéni hangot megtaláló, de még nem túl érdekes - negyedik tételben.

De az igazi, amiért jöttünk, mégiscsak a zongoraverseny volt, az első Brahmstól. Történetéhez hozzátartozik, hogy a nyitó tétel sötét tónusát, amit a d-moll, a démoni hangnem már önmagában is meghatározott, a Schumann öngyilkossági kísérletének hírére reagáló zeneszerző szinte a végletekig fokozta. Ezért az előadásban ezt a drámai hangulatot rögtön az első ütemben meg kell ragadni, és utána a fehér izzás állapotában tartani, s szinte hirtelen átmenettel váltani a szelídebb melléktémákra, majd vissza. Karmestert, zenekart próbáló feladat, amelynek megvalósítása méltóképpen készítette elő a terepet a zongora belépéshez.

A múlt héten hallottak és leírtak után szükségtelen külön elemezni itt Bogányi Gergely játékának minden elemét. A zongoraszólam a túlfűtött zenekari kezdés után jóval szelídebb húrokat üt meg. Ez olyan lágyan, szinte elomló puhasággal, ugyanakkor a zenei mozzanatok iránti érzékenységgel szólalt meg, amely - lassan már mondható - Bogányi-sajátosság. De ebben a tételben szükség van a zongorista részéről is az említetett pokoljáró téma megszólaltatására. Hangerő, keménység: mindezeket zongorapróbáló szinten kaptuk meg.

A második tétel már az elborult elméjű barát gyászolása, siratása - ahová eljutott, onnan már nincs visszaút. Természetesen itt is hallhattuk mindazt, amit fájdalomról mondani lehet, egészen az utolsó nagy záró trillasorozatig, amelynek hirtelen elhalkulása mintegy pillanatokba sűrítette a kifejezhetetlen kifejezését.

Maradt még a harmadik tétel, amelyben visszatértek a szenvedélyesen erőteli motívumok, az eleve keményebb dallamvonalú, fúgaszerű, imitációs témával. Az egyébként végig kiválóan teljesítő zenekar itt ingott meg egy kissé az utolsó magas hegedűállásban. A két Bogányi - mondani sem kell - testvéri egyetértésben, egymásra figyelve, de a művet előtérben tartva mutatta meg, mire képesek együtt.

Előadásuk igyekezett a nagyromantikus versenymű minden szegmensét feltárni, az ott találtakat maradéktalanul felmutatni. Nagyon nagy részét sikerült.