A jók és a nagy – A Budapesti Fesztiválzenekar Schubert és Bruckner hangversenye

2014. február 28.
Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem

Schubert: VIII. (h-moll, "Befejezetlen") szimfónia, D. 759
Bruckner: IX. (d-moll) szimfónia

Budapesti Fesztiválzenekar
Vezényel: Fischer Iván

Ha olyan egyszerű lenne, már régen megírtam volna, hogy nagyon jó hangverseny volt. Ahogy azt a BFZ-től megszoktuk. A Budapesti Fesztiválzenekar ezt tudja alapból, ezt a szintet bármikor teljesítik. Esetleg néhanapján előfordulhat, hogy egyszerűen és közönségesen csak jók, de többnyire nagyon jók.

Néha feltűnik, hogy új és még újabb emberek ülnek benne. Oda-vissza cserélődnek a tagok, de érdekes módon, ettől mintha soha nem lenne gyengébb. Különös, hiszen a Fesztiválzenekar egyik legnagyobb erőssége az egységes hangzás, olyan mintha a zenekar már önmaga is egyetlen különleges hangszer lenne.

Készültünk rá, hogy ebből az erényből a Bruckner szimfónia fog igazán sokat profitálni, és igazunk lett. Vannak a műnek olyan felvételei, ahol a nevezetes scherzo ijesztően nagy tempóján szoktunk rémüldözni – szemben Celibidache rettenetes súlyú lassúságával. Fischer nem foglalt állást, scherzója valószínűleg a gyorsabbak közé tartozik, de nagyon hamar kiderült, hogy a tempó itt nem kérdés, különösebben nem is fontos. A zenélés részletgazdagsága, kidolgozottsága és súlya számít. Ha valamit ezekkel nem sikerül megtölteni, akkor az a tempó hajszolt, ha viszont igen, - mint most - akkor pedig nem az...

Egyébként nekem Bruckner életművéből mostanában talán a Kilencedik utolsó, azaz adagio tétele a legkedvesebb. Sokszor eszembe jut, szinte lejátszom magamban. Ebben a stádiumban az ember már nem konkrét koncert-élményeket, esetleg felvételeket idéz fel, hanem valami elképzelt optimumot, valamilyen sehol még nem hallott eszményt. Nos, ez a hangverseny még ezen is tudott árnyalni, csiszolni, javítani.

Újra mondom, nagyon jó volt! De mindaz, ami miatt nagyon nehéz napirendre térni a hangverseny fölött, még a szünet előtt történt.

A Schubert befejezetlent nyilván mindenki ismeri. Nincs olyan részlete, amit ne tudnánk kapásból folytatni. Ezer előadása ivódott már belénk. Nyilván volt közöttük jobb és rosszabb, de néhány egészen kivételes is. Most mégis tanácstalanul álltunk, mert korábban még csak elképzelni sem tudtuk, hogy ez a zene ennyire drámai!
Minden moduláció feszítően izgalmas és jelentőség teli. Hatalmasak a kontrasztok és a feszültségek. Korábban ezt a szimfóniát már hallottam osztrákos „gemütlich” módon, hallottam egyszerűen szépnek, és csillogónak, és sokszínűnek is. De most monumentális volt.

Lehet a BFZ akárhanyadik egy képzeletbeli világranglistán, az ilyen előadáshoz már nem elég, ha a zenekar jól szól. Ez már nem rajtuk múlik. Ez a karmester kizárólagos kompetenciája.

Lassan itt volna az ideje fölmérni, hogy miközben Fischer Iván évtizedek alatt feltornázta zenekarát a nemzetközi élvonalba, hová jutott el önmaga. Tudjuk, hogy sokfelé hívták-hívják vezényelni – de ez önmagában nem komoly dolog, odáig sokan eljutnak. De azt is tudjuk, hogy mostanában már az abszolút európai élvonalba tartozó együttesek is meghívják, ráadásul nem „először és utoljára”, hanem visszatérően, többször.

Ez azért már biztosan jelent valamit, de az ilyen híreknél számunkra érthetően többet mondanak az itthon hallható jó és még jobb koncertek, mint amilyen ez is volt. Egy-egy meghívást rá lehetne fogni kivételezettségre, szerencsére, jó helyezkedésre, vagy bármire, de amit hallunk azt nem.

Ez van! Fischer Iván már nem az a jó karmester, akinek igen sokan még mindig tartják! Jó karmester ugyanis van sok.

A „nagyok” közé viszont – ahová Fischer manapság tartozik – már tényleg csak a legjava fér be.