„A jenki díva és a piros zokni” – Joyce DiDonato és a Complesso Barocco koncertje a MŰPÁ-ban

2013. november 9.
Művészetek Palotája, Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem

Joyce DiDonato – ének
Complesso Barocco (hangversenymester és hegedűn közreműködött: Dmitry Sinkovsky)

Joyce DiDonato a Bartók Béla Nemzeti Hangversenyteremben hatalmas sikerű, végtelenül profi és szinte hibátlan áriaestet adott barokk királynők drámai jeleneteiből példás gondossággal összeállított műsorával.

Kedves Olvasó, ha Te Joyce DiDonato rajongó vagy, elégedj meg az eddigiekkel és nyugodtan kattints tovább, mert a továbbiakban hosszadalmasan árnyalnám az eddig oly egyértelműnek látszó képet, persze úgy, hogy a fenti mondat valóságtartalmát a legkevésbé nem veszélyeztetem. Ez a koncert megítélése ugyanis – pontosan a lehengerlő, ámde elgondolkodtató profizmusa folytán – sokkal bonyolultabb, mintsem az várható volt.

Adott egy remek amerikai énekesnő, akinek a híre és a felvételei – no és a marketing a maga összes sallangjával együtt – jóval megelőzték a csúcson lévő művésznőt. Egyfelől örömmel nyugtázhatjuk, hogy DiDonato személyében ezúttal nem egy hanyatló matéria látogatott el Budapestre. Másfelől viszont tisztába kell lennünk vele, hogy produkciója tisztességes rutinmunka volt, még ha a nemesebb fajtából való is. Hadd kezdjem ez utóbbival.

Valakinek az agyából kipattant az isteni szikra: milyen eladható lenne egy est barokk királynők áriáiból egy remek előadóművész és egy kellően minőségi kamaraegyüttessel. Bocsánat, hangsúlyoznom kellett az eladhatót, bármennyire gusztustalannak is tűnik a magasztos művészettel egy sorban említeni bármily kereskedelmi tevékenységet. Pedig, ez nem elhanyagolható részét jelentette az estének, még akkor sem, ha szemérmességünkben erről hajlamosak vagyunk elfeledkezni. (Én is hajlamos lennék, de az este során közvetetten többször fölhívták erre a figyelmünket. Ugyanakkor ez az „eladhatóság” fel sem merült anno, mondjuk Nicolai Gedda egész estére szóló tavaszi dalcsokra hallatán.)

Volt ennek a kereskedelmi tevékenységnek azért pozitív oldala is. Elsősorban a megvalósításhoz az osztályon fölüli zenekar, a Complesso Barocco, valamint a minden igényt kielégítő koncertmester, Dmitry Sinkovsky szerződtetésére gondolok. Sinkovsky nemcsak a koncert „levezénylésében”, hanem az est egyetlen igazi hangszerszólójában, Antonio Vivaldi d-moll hegedűversenyében („per Pisendel”) is elképesztő eleganciával és vehemenciával jeleskedett, konkrét példát adva abban, hogy régizenét nemcsak unalmasan és fásultan lehet előadni.

Szintén a hozadékhoz sorolom, hogy az egész este megvalósításában egységes koncepció uralkodott, ami még a legapróbb részletekre is kiterjedt. Csak egy példa: a közreműködő tizenhat muzsikus mind egységes feketében lépett színpadra, egyedül a hangversenymester inge és az énekesnő elképesztő, erre a sorozatra megkomponált ruhakölteménye volt rikítóan piros – no és az urak zoknija.

Ez a tökéletes megtervezettség nemcsak megjelenésben és eszközrendszerben volt jelen, de Joyce DiDonato énekesi tevékenységére is rányomta bélyegét. Minden hang kiszámítottan, a hatáskeltésre törekvés legmagasabb fokán szólalt meg. Majdnem mint egy tökéletes gép, úgy énekelt DiDonato ezen az estén. (A majdnemre is kitérek később.)

Semmi esetlegesség, semmi nekünk, a Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem november 9-i látogatóinak szánt „különlegesség”. És szinte 100 %-ig biztos vagyok benne, hogy 5-én Prágában, 7-én Pozsonyban a publikum szó szerint ugyanezt kapta, mint mi, vagy utánunk 11-én Amszterdamban vagy 13-án Monte Carlóban. Van, akit e kiszámítottság nem zavart, boldogan vette át a „csomagot”, s van, aki ebben fölfedezett valami természetellenes manipuláltságot. Magam is jobban szeretem az olyan produkciókat, ahol megtalálom a nekem szánt üzenetet, az aznap este egyediségét, a hitet, hogy az előadó nekem/értem hal meg ezen az előadáson. De tisztában vagyok azzal, hogy nem lehet kilenc napon belül ötször belehalni Iphigenia mérhetetlen fájdalmába.

Joyce DiDonato magasan képzett énekes, aki egyéniségét – ahogy a példa mutatja – alá tudja rendelni a „hangverseny-gyár” igényeinek. Ha az ember kevéssé megérintett hallgatóként figyelt ezen az estén, azért volt néhány apró szépségpötty, ami feltűnt neki.

DiDonato nem igazi mezzoszoprán, inkább magasság nélküli szoprán. Nagy mélység nem is szólalt meg, de a mélyebb hangjait kissé természetellenesen szorított gégével képzi, ettől olyan fémes csengésűek. Virtuóz technikával győzte a koloratúrákat, de ezek nem mindegyike szolgálta a drámát.

Az első félidő utolsó számaként felcsendülő Orlandini-részlet DiDonato előadásában úgy hangzott el, mint egy diadalmas betétszám, talán mint egy bordal. A szünetben azután meghökkenve olvastam a – marketing igényei szerint összeállított – műsorfüzetben, hogy az ária szövege a legkevésbé sem erről szólt. Az idő múlásával, a hang fáradásával egyenes arányban lassan, de biztosan nőttek az intonációs hibák, persze még tűréshatáron belül maradva.

Jó lett volna, ha a koncert végén csókokat hint és ráadásokat ad, sajnos nem csak ezt tette. A királynői jelmezből kibújt a tehenészlány a farmról (remélem, eddigre minden rajongó „csatornát váltott” már), aki elég közönségesen reagált a publikum zajos ovációjára. Leginkább talán Nigel Kennedy pár évvel ezelőtti hasonszőrű megnyilatkozására emlékeztetett, csak épp nem rúgott ki egy focilabdát közénk.

De az este mérlege számomra így is feltétlenül pozitív. Egy sor remek barokk ária Monteverditől (1642) Portaig (1738), egy igazán minőségi zenekar, egy ritka jó muzsikus koncertmester az egyik oldalon s az erősen hatásvadász előadásmód a másikon. Barokk operadrámákban ennél rosszabbul is járhattunk volna.

fotók: ©Művészetek Palotája – Budapest, Kotschy Gábor