A holtak élén (Gurre-dalok / Gielen)
2006. november 3.
Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem
A Dél-német Rádió (SWR) Szimfonikus Zenekara (Baden-Baden és Freiburg)
A Bajor Rádió Kórusa
A Közép-német Rádió (MDR) Énekkara
Robert Dean Smith, Melanie Diener, Dagmar Pecková, Ralf Lukas, Gerhard Siegel, Andreas Schmidt
Vez.: Michael Gielen
SCHÖNBERG: Gurre-dalok
Másodízben vágtatott végig seregei élén Waldemar király a ködös pesti utcán. Legalábbis így érezhette a Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem nézőterét mintegy felerészben megtöltő kíváncsi közönség. Az 1998 márciusában, a Budapesti Tavaszi Fesztivál keretében lezajlott magyarországi bemutató emléke aligha riaszthatta el a hallgatókat a péntek esti Gurre-dalok-előadástól, kivált, hogy ezúttal jeles külföldi előadók hozták magukkal saját produkciójukat e nagyszabású darabból. Az érdeklődés relatíve csekély voltát talán a Zeneakadémián zongorázó Kocsis Zoltán és az Erkel Színház pódiumán szereplő Kolozsvári Opera vendégjátéka igazolhatja.
Meg persze a nem csillapuló antipátia, mely némileg megmagyarázhatatlan módon, de még mindig övezi errefelé az Arnold Schönberg szerzőségét jelző műveket; úgy tűnik akkor is, ha a komponista egy korai darabjáról van szó. Nem volna szerencsés nyolc és fél esztendős - bár kétségkívül maradandó - koncertélményt összemérni egy tegnapelőttivel, de annyi bizonyos, '98-ban kivételesen szerencsésnek érezhette magát, aki jelen lehetett a Kongresszusi Központban - egyébiránt ugyancsak egy szokatlanul hűvös péntek este. Akkor a frissen Nemzeti Filharmonikus Zenekarrá átnevezett ÁHZ, a Nemzeti Énekkar, a Magyar Rádió és Televízió Énekkara, valamint a Honvéd Férfikar vállalta a betanulás és a bemutató nem mindennapi nehézségeit, a szólisták Temesi Mária, Lukin Márta, Garry Bachlund, Benno Schollum és Rozsos István voltak, Kocsis Zoltán dirigált. Nehezen feledhető, pompás este volt.
Érdekesség, hogy a műsorfüzetbe most is Mácsai János bevezetője került, ahogyan annak idején. Pedig Mácsai szövege erősen vitatható kijelentéseket, mi több, kínos ellentmondásokat tartalmaz. Azt írja például: "[a] Gurre-dalok még ízig-vérig romantikus mű." Nem az. Bár e summás állítást két bekezdéssel később cáfolni látszik, vagy jóindulattal is helyesbíteni, de legalábbis pontosítani igyekszik Mácsai: "[r]omantika, impresszionizmus, szimbolizmus, a szecesszió elemei, eszközkészlete egy műbe sűrűsödve […]". Tehát mégsem "ízig-vérig" romantikus a Gurre-dalok? Nem megkerülhető a kérdés: a posztromantika pozícióinak és érvényességének mai nagy dilemmája.
És meggyőződésem szerint ez a mű stílusának kulcsa, vagyis a Gurre-dalok sajátos viszonya a romantikához. Hiszen már a címadás is beszédes: Gurre-Lieder. Schönberg műve bizony jelentékenyen hozzájárult a dal műfaji kódjainak századfordulós újrarendezéséhez, már címében is szembekerül a romantika bevett műfaji struktúrájával, amennyiben egy leginkább zenedrámára emlékeztető alkotást definiál dalciklusként. (Ahogyan Schönberg egyes kortársai voltaképpen dalsorozatokat, oratóriumokat határoztak meg szimfóniaként.)
Ennek kapcsán talán érdemes még szóba hozni a zenemű szövegkönyvét, Jens Peter Jacobsen dán költő munkáját, mely nyelvi megformáltságában már meglehetősen messze kerül a romantikától. Kifejezetten szimbolista versekkel van dolgunk tudniillik, Jacobsen szövegének asszonáncokra épülő, erősen nominális, a halmozás retorikai alakzatát sűrűn alkalmazó stílusa, csiszolt formája ugyanis erre mutat, ahogyan az elbeszélésmód érzékletessége, homályos, mégis gondos szövésű, szuggesztív jelképrendszere is. A romantika allegóriára hagyatkozó jelölésláncolata helyett Jacobsen költeménye a részmegfelelések tagadására épülő stilisztikai szintet tart fenn. Egy koncertbeszámoló keretében természetesen nincs arra mód, hogy a darab és a romantikus stílusiskola kényes viszonyát elemezzük, arra azonban talán fontos volna utalni, hogy a Gurre-Lieder több fontos mozzanatában sokkal inkább szembekerül a romantika ízlésvilágával, mintsem azonosulna vele, s ennyiben a romantika és a klasszikus modernség paradigmaváltásának látóterében kap helyet a mű.
Schönberg alkotása, úgy ítélem meg, kiválóan beleilleszthető abba a sorba, mely kétségtelenül romantikus gesztusok játékba hozásával épül, de mire végleg elkészül (1911-re lesz teljes a partitúra hangszerelése), már jól felismerhetően kikezdi saját építőköveit, szembefordul a romantikával, stílusproblémái legjobban a századfordulós irányzatok, a szecesszió, a szimbolizmus teoretikájának tükrében lesz megérthető - erre utal Mácsai is. Akárcsak a kevéssel korábbi Jancsi és Juliska, Richard Strauss bizonyos operái, a Mahler-szimfóniák, vagy éppen Zemlinsky egyes művei. Ez még akkor is igaz, ha a Gurre-dalok sokak számára nem jelentenek többet egy gigantikusra növesztett, megalomán Trisztán-utánérzésnél. (Schönberg egy korabeli kritikusa a Megdicsőült éj kottáját kézbe kapván úgy fakadt ki: "ez a mű olyan, mintha a Trisztán és Izolda partitúrájának még nedves kottafejeit egy határozott mozdulattal elkenték volna!"). Annak ellenére, hogy számos nyílt vagy látens Trisztán-idézet, rendre fel-felbukkanó Trisztán-akkord változatok ezt a képzetet látszanak erősíteni, jómagam nem osztom ezt a nézetet - bár a "korszakos jelentőségű remekmű" megjelölést, mely egynémely beharangozóban volt olvasható, erős túlzásnak érzem. Az viszont tény, hogy a wagneri zenedráma közelsége, eszköztárának erőteljes hatása, Richard Strauss zenekarkezelése, valamint a romantika lebontására irányuló fin-de-siecle tendenciák keveredése különös és figyelemre méltó zeneművet rajzol ki elénk - hát igen, "fura madár az angolna…", ahogy a Bolond mondja.
Az est karmestere a nyolcvanadik életévét taposó Michael Gielen volt, saját együttese, a Dél-német Rádió (SWR) Szimfonikus Zenekara (Baden-Baden és Freiburg), a Bajor Rádió Kórusa, és a Közép-német Rádió (MDR) Énekkara (Lipcse) élén. Gielen a korszak és a szerző életművének kiváló ismerője és propagátora, lemezeinek - köztük egy teljes Mahler-szimfónia sorozatnak - igen meleg hangú kritikai fogadtatása e sorok íróját is fokozott várakozásra indította. Ez az intenzív várakozás viszont csak részben igazolódott. A zenekar az est legnagyobb részében tompán, helyenként kifejezetten fénytelenül és unottan játszott. Persze nehézkességet, lomposságot számon kérni egy ekkora méretű együttesen olyan volna, mintha kecsességet követelnénk egy vízilótól. Mert való igaz, Schönberg hatalmasra növesztett zenekara komoly megpróbáltatást ró az előadókra, melynek nem csekély dolog maradéktalanul megfelelni. Gielen kényelmes tempókat diktáló vezényléséből most csak arra telt, hogy a mű egységét, a zenei szövet folytonosságát, a felszíni koherenciát biztosítsa, a mélyebb dimenziók kitöltésére, a grandiózus mű összefüggéseinek aprólékosabb kibontására alig-alig futotta. A zenekar produkciójából számomra hiányzott a szólamarányok "finomhangolása", a zenei kifejezés részletgazdagsága.
A produkció legnagyobb nyeresége a friss és határozott hangon megszólaló kórus mellett a szólisták sora. A Waldemart éneklő, a magyar közönség előtt sem ismeretlen Robert Dean Smith Wagner-tenorként vonult be az interpretációtörténetbe, s bár adottságai nem mindig engedték, hogy átüvöltse a mamutzenekart (ez persze nemcsak őrá igaz), a lírai részekben rendkívül meggyőzően énekelt, különösen figurájának frusztrált, Istennel perelő, tehetetlen dühtől gyötrődő oldalát formálta meg kifogástalanul. Melanie Diener (Tove) szintén igen jó képességű, szép orgánummal rendelkező énekművész, előadásában a szerelmes királyné alakja hiánytalanul, teljes pompájában csillogott. Hozzá hasonlóan remek munkát végzett Dagmar Pecková (Erdei galamb) is, aki néhány hónapja ugyanitt nyújtott emlékezeteset Zemlinsky-dalokban, a Fesztiválzenekar koncertjén. Ahogyan akkor is, úgy most is érzékeny, tartalmas vokális teljesítményt volt az övé. Nem kevésbé jól képzett dalnoknak bizonyult a Parasztot megformáló Ralf Lukas, a Bolondot megszemélyesítő Gerhard Siegel, és korrektül hozta Sprechgesang-szerepét a narrátor, Andreas Schmidt is.
Ha mint koncertélmény, ez az este nem is idézte vissza a nyolc évvel ezelőtti esemény ünnepélyes atmoszféráját, azért megbecsülendő dolog, hogy egy ilyen monumentális alkotást ismét élőben hallgathattunk végig, s az űzött Waldemar királyt újra nyargalni láttuk a hideg pesti utcán, a holtak élén.
