A Holdbéli ember (Gergijev és a Világzenekar)

2007. szeptember 10.
Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem

Világzenekar a Békéért
Vez.: Valerij Gergijev

BERLIOZ: Rómeó és Júlia – részletek
WAGNER: Tannhäuser – nyitány
PROKOFJEV: Rómeó és Júlia – részletek

Elegendő egy pillantást vetni a MűPa őszi-tavaszi kínálatára, és megállapítható, az idei év talán még a tavalyihoz képest is bővelkedik a nemzetközi hírű és rangú előadókban. Mindjárt a szezon elején egy nagyvad: Valerij Gergijev szerepelt hétfőn este a Bartók Béla Nemzeti Hangversenyteremben, méghozzá a Világzenekar a Békéért (World Orchestra for Peace) nevet viselő szimfonikus zenekar élén.

Nehezen hinném, ha nem tudnám: immár tíz éve, hogy nincs köztünk Solti György. Pedig az ő kezdeményesére jött létre és aratta első sikereit a Világzenekar, mely egyedülálló módon a világ huszonnégy országából, összesen mintegy negyvenöt zenekar muzsikusaiból áll össze időről-időre. Így zenélnek alkalmanként egymás mellett olyanok, akik egyébként Kanadában, Dél-Afrikában, Skóciában vagy éppen Indiában húzzák, fújják vagy ütik, amit kell. Solti 1997-es halálával Gergijevre szállt a zenekar trenírozásának feladata, akit a hírek szerint a magyar karmester jelölt ki utódjául. (A Solti dirigálta bemutatkozó koncertjük egy részletét kivetítő segítségével idéztük fel az est elején az özveggyel közösen.)

Választott nevéhez kapcsolódva jelképes műsorral készült a Világzenekar a koncertre: A béke és a szerelem éjszakái – így foglalták össze a szerkesztők az est üzenetét. Hogy a béke és a szerelem oly vágyott összeölelkezésének szimbólumaként éppen a Rómeó és Júlia-témához nyúltak, számomra nem tűnt kockázatmentesnek. Elismerem, Shakespeare darabjának, következésképpen a zenei feldolgozásoknak is lehet olyan olvasata, mely a családi viszály és végtelen háborúskodás ostobaságát, hiábavalóságát példázza, s ehelyett a béke mindenkori szükségességét hangsúlyozza a tragikus, örök szerelem toposza mellett. A Tannhäuser-legenda közbeiktatása a maga félreérthetetlen dilemmájával, a „földi” és az „égi” szerelem között ingázó lélek sorsának felelevenítésével már nem kíván külön indoklást.

Ennek megfelelően Hector Berlioz drámai szimfóniájának részleteivel indította a műsort Gergijev és zenekara, hamar tanúságot téve róla, szó sem lehet idény eleji formáról, még egy „alkalmi” zenekar esetében sem. Az orosz mester ugyanis olyan figyelemmel van a zenészei felé, ami tanítanivaló. Noha mozgáskultúrája messze esik a klasszikus iskoláktól, pálcát nem használ, s tagjainak neurotikus vonaglása is követhetetlennek tűnhet messziről szemlélve, mégis, amit ezzel elérni képes, az csakugyan meggyőző. Gergijev ugyanis nem „felejt el” beinteni, s a zenészek is láthatóan képesek és hajlandóak követni a jelzéseit. Nem marad le semmiről, mozdulatai nyomán minden hangnak megtalálni a helyét, figyelmét nem kerüli el a legapróbb zenei mozzanat sem. S a zenekar – ez jól látható – hallgat is rá mindenben. Vezénylés közben Gergijev mintha nem is a földön állna, nem is közénk való volna, nemegyszer talán a dobogóról is elemelkedik, s lénye mintha nem is ezen a világon tanyázna, mikor muzsikál. Megjelenésében nem a szakavatott maestro magabiztosságát és fölényét, hanem a maga útját járó, mégis fegyelmezett művész örök kérdéseit vélem felfedezni. Mintha maga teremtené a zene végtelen univerzumát akkor és ott, előttünk.

Részletgazdagok, gyönyörű színekkel vegyülők voltak a Berlioz-részletek, helyenként fátyolszerűen áttetsző az együttes hangzása; a Világzenekar pianói páratlanok, ritmikája megnyerő, a szekciók összekapaszkodása példás. A Tannhäuser-nyitányban a zenekar már szinte szárnyal, lendületesek a tempók, nem a gyakran hallható melankolikus ernyedtséget hordozza a zarándokok motívuma, hanem az Isten felé törekvő ember alázatát és tartását, a kontrasztként felmutatott Vénusz-barlang bujasága pedig megfelelő intenzitással, a maga harsány, tobzódó valóságában jelenik meg.

Prokofjev Rómeó és Júliájának részletei a második részben hűek voltak az elsőben megtapasztalt magas minőséghez: jó erőben, kellő energiabeosztással sorjáztak el előttünk a szépen markírozott dallamok. A rézfúvósok remekeltek, a férfiasan határozott, mégis pontos harsonákat és trombitákat külön ki kell emelnem, nem kevésbé jó benyomást tett rám a magyar tubafejedelem, Szentpáli Roland megnyerő produkciója. Nincs mit csodálkozni, hogy az est végén ráadások sorát követelte ki a közönség: a Szentivánéji álom scherzóját (Shakesperare-től bizony nehéz elszakadni), a Rákóczi-indulót (no meg Berlioztól is), és különös módon még Bartók Concertójának egy részletét is meghallgathattuk aznap este a nehezen búcsúzkodó együttestől.

A turné következő állomásaként a Világzenekart másnap már Brüsszelben találjuk. Béke velük.