A hely szelleme (Szonátaest a Bartók Emlékházban)

2012. szeptember 28.
Bartók Emlékház

Anke Schittenhelm (hegedű), Krause Annamária (zongora)

BEETHOVEN: G-dúr szonáta, Op.30 No.3.
POULENC: Szonáta
BARTÓK: Andante
SOSZTAKOVICS: Prelűdök, Op.34 - válogatás (Dmitrij Mihajlovics Ciganov átiratai)

Szinte kínálja magát, pláne a mostanihoz hasonló kellemes időben, hogy az ember egy kis zenehallgatással fűszerezett sétát tegyen Pasaréten, mégis, hasonlóan más, komolyzenével foglalkozó sajtóorgánumokhoz a Café Momus vonatkozó rovatában is fölöttébb ritkán olvasható „Bartók-házi” koncertbeszámoló. Rögtön hozzátehetem, hogy sajnos, mivel a ház adottságainak és – csúnya kifejezéssel élve – műsorpolitikai koncepciójának köszönhetően általában rendhagyó programokat fedezhetünk fel a koncert-kalendáriumot böngészve.

Ahogyan most is.

A Bartók Béla Emlékház – a zeneszerző egykori lakhelyeként – elsődlegesen múzeumi feladatot lát el, koncertek helyszíneként „csak” másodlagosan szolgál, sőt, a mostani mértékben is csak az utóbbi bő évtizedben; azt megelőzően jóval ritkábban rendeztek ott hangversenyeket. Természetesen a korábbi lakóház mivoltból következően csak kamarazene jöhet szóba, már ami az előadói apparátus felső létszámát illeti, de tulajdonképpen a leginkább a zongora + valami felállás passzol a terem méretéhez.

Anke Schittenhelm és Krause Annamária szerencsés kézzel állította össze az est műsorát: a formailag és tartalmilag rendhagyó program a ház névadójához is köthető – hiszen Bartók nagyon tisztelte Beethovent, szívesen játszotta is (kevés fennmaradt felvételei közt találhatunk tőle valót), míg Poulenc és Sosztakovics, ha némi különbséggel is, de a magyar komponista kortársa volt.

A szerzői oeuvre-ön belül ritkábban felcsendülő művekhez sorolható G-dúr hangnemű Beethoven-szonáta előadása közben volt még némi hiányérzetem, pontosabban zavart valami, de ez nagy valószínűséggel annak volt köszönhető, hogy nem jó helyen ültem, egy oszlop némileg leárnyékolta a hegedű(s)t, így történhetett, hogy kettejük hangbéli aránya a zongora felé billent, és mindezeken túl az egész produkció visszafogottnak tűnt. Mivel a terem más részéből hallgatva nem így lehetett ezt érzékelni, ne rójuk fel az előadóknak ezt. Annyit azonban mégis megjegyeznék, hogy a huszadik századi alkotások megszólaltatásánál éreztem igazán, hogy elemében van az előadópáros.

Francis Poulenc nevét említve a tájékozottabb zenebarátnak elsőre a kamaraművek közül valószínűleg az oboára, fagottra és zongorára írt Trió, vagy a klarinét–zongora szonáta, esetleg a Szextett ugrik be elsőre. Pedig a hegedű–zongora szonáta, ha formai megoldásait tekintve nehezebben is emészthető, mégis legalább ugyanennyire említésre méltó, bár kétségkívül kilóg a sorból drámai mondanivalója miatt: a tragikus sorsú Federico García Lorcának állít emléket a mű.

Bartók Andantéja nyugodtan nevezhető a Fiatalkori hegedűverseny kistestvérének abban az értelemben, hogy a mű Geyer Stefinek íródott Geyer Stefiről, pontosabban a szerző iránta való érzelmeiről. Az 1902-ben komponált darab más korai Bartók-művekhez hasonlóan a késő romantika jegyeit viseli magán, az „igazi” Bartók itt még nem hallatja hangját.

Sosztakovics eredendően zongorára írt 24 prelűdjét – nem tévesztendő össze az ugyancsak 24 prelúdium és fúgával! – Dmitrij Mihalovics Ciganov dolgozta át hegedű–zongora felállásra. Róla annyit érdemes tudni, hogy Sosztakovics kortársa volt és műveinek egyik legfőbb előadója, így az átirat körülbelül úgy értékelendő, mint a Bartók–Székely Zoltán relációban született alkotások, abban az értelemben is, hogy a hegedű tényleges pluszt tud adni a darabokhoz.

E három művet gyakorlatilag semmi nem köti össze, így remekül kiegészítették egymást, és igazán sokszínűvé tették a hangversenyt. A szonáta megrázó szomorúsága után jól érvényesült az Andante rövid lírai szárnyalása, hogy majd mindkettőt feloldja a Sosztakovics-ciklus sziporkázó humora. Nem véletlen, hogy a közönség még két prelűdöt kikövetelt, így tartalmas, változatos, szokványosnak a legkevésbé sem nevezhető koncertélménnyel távozott, színes áttekintést kapva a feltehetőleg sokuk számára először hallott művekből.