A Halál és a lánykák (A Nemzeti Filharmonikus Zenekar koncertje a Műpában)

2013. január 8.
Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem

Nemzeti Filharmonikus Zenekar
Nemzeti Énekkar (karigazgató: Antal Mátyás)
Isabelle Faust – hegedű
Szalai Ágnes, Lehőcz Andrea, Csapó József, Blazsó Domonkos – ének
Vez.: Hamar Zsolt

Zemlinsky: 83. zsoltár
Mahler: Adagietto az V. szimfóniából
Berg: Hegedűverseny
Stravinsky: Tavaszi áldozat (Le Sacre du Printemps)

Kamarazenei koncertek esetében nálunk sem szokatlan, hogy az előadók tematikus programot állítanak össze, nagyobb apparátus esetén ez még ritkán van így. Sokszor elegendőnek gondolják, ha a felcsendülő művek nem taszítják egymást, barátsággal megférnek az adott koncert keretei között. Ez alkalommal a tudatos összeállításhoz kétség sem férhet, a kérdés csupán az, hogy jó volt-e ez így.

Az első részben elhangzott darabokról szólva a kapcsolódás pontok – minimális verbális segítség nélkül is – mindenkinek jól kirajzolódhattak, de írásos ismertető formájában még mankóhoz is jutottunk.
Zemlinskyt, Mahlert és Alban Berget ha más nem is, de a szecesszió és a huszadik század első harmadának multikulturális Bécse mindenképpen összeköti.

Alexander (von) Zemlinsky (1871–1942) főként kamaraműveivel vonult be – úgy tizenöt évvel ezelőtt – koncerttermeinkbe, lehet, hogy hazájában, Ausztriában korábban is viszonylag rendszeresen játszották bizonyos darabjait. Zemlinskyt életében elsősorban karmesterként jegyezték, az utókor viszont tanári tevékenységét értékeli inkább, mivel az Új Bécsi Iskola mind a három jelentős szerzője, Arnold Schönberg, Alban Berg és Anton Webern egyaránt nála tanult zeneszerzést. Nos, ez a szellemi kölcsönhatás egyik fél zenéjén sem hallatszik. Zemlinskyre különösen igaz ez a január 8-án elhangzott 83. zsoltár esetében. Ez a hatalmas apparátust igénylő egyházi mű vérbeli későromantikus darab. Beszélhetnénk Brahms-epigonságról, de ez rosszhiszeműség lenne, és így nem is teljesen igaz. Zemlinsky ugyanis volt olyan képzett szerző, aki produkálni tudta azokat az apró stiláris különbségeket, melyek őt példaképeitől megkülönböztetik.

A mű előadása mind a zenekar, mind a Nemzeti Énekkar esetében abszolút rendben volt, a szólistáknak viszont Szalai Ágnesen kívül igen kevés hangot kellett önállóan énekelniük. Nem voltam egyedül azzal a gonosz gondolattal, miszerint a szerző „olcsósítani” tudta volna művét azáltal, ha a szólistáknak komponált hangokat a kórusnak adományozza.
E psalmus keletkezésének időpontja éppen 1900, így Zemlinsky ezzel a szép zsoltárral zárta le a tizenkilencedik századot.

A koncerten Mahler Adagiettójával, ezzel az ugyancsak romantikus tétellel már elkezdhettük volna huszadik századot (mivel az V. szimfónia keletkezése 1901/2), de előtte egy műsorismertető hölgy felkért minket, közönséget, hogy e darab elhangzása után ne tapsoljunk. Bevallom, akkor el sem tudtam képzelni, hogy miért. J. S. Bach h-moll miséje, vagy egy rekviem után szerintem sincs helye a tapsnak. Még a Berg-hegedűversenyt – lévén szó gyászzenéről – is el tudtam volna képzelni taps nélkül, de az Adagietto után? Mahler V. szimfóniájának gyönyörű negyedik tétele így önállóan – Visconti óta – már így is határeset, de egy esetleges vérbő előadás utáni előre megkomponált néma csenddel…? Komolyan tartottam tőle, hogy tettestársai leszünk egy helyben születő kollektív giccsnek. Azután (szerencsére) minden nagyon másképp történt.

A Hamar Zsolt vezényelte zenekar nem volt túláradó, a vonósok sem – ezúttal ez dicséret – játszottak „túl szépen”. Az utolsó hangoknál bejött Isabelle Faust, majd attacca kezdték Berg hegedűversenyét. (Ezért kértek meg a taps mellőzésére.) Bevallom, rajongója vagyok a szimpatikus német hölgynek, de hangversenyteremben ritkán van alkalmam hallgatni hegedűjátékát. Most épp a Műpában megadatott, hogy rövid időn belül két egészen más karakterű darabot hallhassak vele. Csupán azért hozakodom elő a korábbi koncerten hallott Brahms-hegedűversennyel, hogy megoszthassam: előadásában egy olyan típusú versenymű egy ekkora teremben is átjött. Mert Isabelle Faust halk szavú előadó. Zsigmondy Dénes tanítványa, az a típus, aki ha suttogó hangon szólal meg a hangszerén, akkor is – minden zenén kívüli manipuláció nélkül – magára, és az előadott darabra tudja irányítani a figyelmet. A Berg-koncert esetében szerintem a Nemzeti Filharmonikus Zenekar ideális szólistát talált személyében. A karmester, a zenekar és a szólista ebben a darabban minden szempontból együtt volt. Nekem még az is tetszett – bizonyára sokan nem fognak ezzel egyetérteni –, hogy Isabelle Faust (is) kottából játszott. Persze, hogy tudja ő kívülről a művet, hiszen nincs egy éve, hogy Claudio Abbadóval lemezre vették. A dolognak szimbolikus jelentősége szerintem, hogy a hegedűs együtt van a zenekarral, de ennél fontosabb a praktikus oldala: nem kell tartani a memóriazavartól, lehet maximálisan az előadásra koncentrálni. Az előadó így is a közönségnek játszik, és bizonyos darabok előadása esetén, azt sem baj láttatni, hogy a szólista – még ha lenyűgöző technikával rendelkezik is – játéka nem cirkuszi produkció.

Berg hegedűversenye valóban számos ponton kapcsolódik Mahler Adagiettójához. A szerzőt 1935-ben Louis Krasner amerikai hegedűművész kérte fel a hegedűverseny komponálására, aki 1936-ban Barcelonában be is mutatta. Mahler zenéje a halál gondolata mellett – Alma Mahler és Willem Mengelberg egybehangzó visszaemlékezése alapján – egy Almához írt szerelmi vallomás. Berg koncertjének tragikus aktualitása, egyben megírásának érzelmi motivációja, a gyönyörű tizennyolc éves Manon Gropiusnak, Alma Mahler harmadik házasságából született lányának korai halála volt. A darab alcíme is „Egy angyal emlékének”. Az Alban Bergre egyébként egyáltalán nem mindig jellemző, ezúttal szigorúan dodekafon mű egy adagióval zárul, melynek végén fafúvókon és a szólóhegedűn is felhangzik egy – a halállal való megbékélést jelentő – korál dallam. A halk befejezést követő hosszú csend után azért elkezdtünk tapsolni, Isabelle Faust pedig ráadásként egy csöndes Largót játszott J. S. Bachtól. Zeneileg és gondolatilag ez bőven belefért, de a hosszú szünet kevésnek bizonyult az átállásra – (szerintem) jobb lett volna hazamenni.

Tudom, hogy a Sacre remekmű, szeretem, és jól is játszották. Bizonyára fel lehetne sorolni tartalmi kapcsolódásokat, mint a fiatal lány halála, illetve halálba táncoltatása, feláldozása. Lehetne most itt beszélni a huszadik század zenéjének egy lehetséges kitörési pontjáról, miszerint a „dekadens Nyugatot” a „friss Kelet” és a népzene megtermékenyítheti. Megértem az előadói szempontokat is. Ezt a zenét élvezet (lehet) játszani, minden hangszercsoport megmutathatta magát, a karmester is ebben a műben tudta leginkább „láttatni” saját előadói képességét. A program összeállítójának figyelmét bizonyára az sem kerülte el, hogy Stravinsky (a huszadik század zenéjét nem kis mértékben meghatározó) balettzenéjét Nizsinszkij koreográfiájával, pont száz éve, 1913-ban mutatták be Párizsban. Lehet, hogy én vagyok rugalmatlan, ám szerintem ezt a művet mindenkép egy másik hangverseny keretében lett volna érdemes megszólaltatni. A gyász ideje alatt ugyanis nem sietek orgiába, de még táncházba sem. Pláne nem passzív résztvevőként. Oda is elmegyek majd valamikor, de csak a temetés után.