A Filharmóniai Társaság koncertje

A Filharmóniai Társaság koncertje

2006. május 29. - Magyar Állami Operaház

A Budapesti Filharmóniai Társaság Zenekara
Temesi Mária, Berczelly István - ének
Vez.: Jurij Szimonov

WAGNER:
Lohengrin - előjáték
Lohengrin - Elsa álma
Trisztán és Izolda - Előjáték és Izolda szerelmi halála
A walkür - Wotan búcsúja és tűzvarázs
HACSATURJAN: Spartacus (J. Szimonov összeállítása)

Jurij Szimonov népszerű, gyakorta vendégszereplő karmester hazánkban. Valamiféle elementáris tehetséggel van megáldva, amellyel könnyedén képes belopni magát a hallgatóság azon részének szívébe, amely fogékony jellegzetes stílusára, személyiségére. Azt mondják róla, Wagner és az orosz szerzők az ő igazi világa.
Nos, ezen az estén Wagner-operákból hallottunk részleteket, majd a koncert második részében - Jurij Szimonov összeállításában - Hacsaturjan Spartacus szvitje hangzott el.

Vajon mi lehet az oka annak, hogy a Filharmóniai Társaság Zenekara rögvest másként szól, amint felkerülnek a zenészek a színpadra, s nem csak alig látható árnyakként tevékenykednek a zenekari árokban?
Bár a Lohengrin előjátéka kicsit bátortalanul indult, és kellett néhány taktus, míg igazán egymásra talált zenekar és karmester, ha a néhány héttel ezelőtti operaházi élményemhez hasonlítom, igazán kellemes meglepetés ért.

Temesi Mária és Berczelly István énekeltek ezen az estén, s mindkettejükről elmondható, tiszteletreméltó otthonossággal mozognak Wagner világában. Temesi Mária mindkét részletben átéléssel, nagy biztonsággal énekelt, és Berczelly István is tagadhatatlan rutinossággal, megrendítően adta elő Wotan búcsúját. A közönség mindkét művészt hosszú, lelkes tapssal jutalmazta.

Szünet után aztán egészen másféle élményben volt részünk.
Jurij Szimonov gyakorlatilag végigtáncolta a Spartacust. Némelyik szenvedélyesebb résznél szinte elcsábította a zenekart, némiképpen érzéki motívumokkal átszőtt balettmozdulataival. Máskor számomra majdhogynem követhetetlen metrumban kalimpált a levegőben, kriksz-krakszokat rajzolt, kézfejét kifacsarva hadonászott, s néha teljes testében ütemesen remegett (akaratlanul is eszembe juttatva egy igen népszerű amerikai rajzfilm igen népszerű szereplőjét, aki rendszerint egy kissé balszerencsés macskával vívott küzdelem közepette szokott hasonló állapotba kerülni).

És most jön a lényeg, Hölgyeim és Uraim: a szokásostól igencsak eltérő vezénylési stílus ellenére a zenekar tudta, mit akar a karmester. Mintha Szimonov elragadtatása átragadt volna a zenészekre, mintha ez ellen a nyers szenvedély ellen már mindenki védtelenné vált volna.
Az egész fúvóskar kitett magáért - de mindenképpen szeretném kiemelni a klarinétszólókat játszó hölgy nagyszerűségét -, csakúgy, mint az ütők vagy a vonósok, bár azt hiszem, szinte bárkit megemlíthetnék.

S az igazság az, hogy nem csupán a zenekar \"dőlt be\" Szimonov csáberejének, hanem a közönség is. Az ilyen szintű odaadás, belefeledkezés, vagy másként fogalmazva, ez a fajta kitárulkozás mindenképpen hat. Persze elképzelhető, hogy valakire úgy, hogy azonnal felugrik a helyéről, és vissza se nézve otthagyja az egészet - de jelen esetben a hallgatóságot egyértelműen gyönyörködtette az előadás.

Nem gondolom azt, hogy Hacsaturjan a világ legjobb zeneszerzője volna, de azért tagadhatatlan, hogy hatalmas ereje van a muzsikájának, vitathatatlanul hatást gyakorol ösztöneinkre, és ha ezt egy karmester jó érzékkel ki tudja használni, biztos lehet a sikerben. Így történt ezen az estén is, a közönség el volt ragadtatva, egyesek állva bravóztak, vastaps, lelkes mosolygás mindenütt.

Jurij Szimonov a kitartó taps közepette kérette még magát egy kicsikét, aztán előhúzta zsebóráját, majd egy \"na egye fene, nincs még olyan késő\" kézmozdulat kíséretében felpattant a pulpitusra, hogy Hacsaturjan keringőjének segítségével adjon még egy kis ízelítőt hálás közönségének dirigensi és \"táncművészi\" képességeiből.