A Filharmóniai Társaság hangversenye

1999. június 08. - Magyar Állami Operaház
A Budapesti Filharmóniai Társaság Zenekara
Közreműködik: Kocsis Zoltán (zongora)
Vezényel: Rico Saccani (USA)
RACHMANINOV: 1., fisz-moll zongoraverseny
CSAJKOVSZKIJ: Manfréd-szimfónia

Nincs szerencsém. Pedig annyira vártam már ezt a koncertet. Telt ház, a zenekar a helyén, a zongora bekészítve, és akkor puff neki. Egy hang, valahonnan a díszletek mögül közli, hogy Kocsis Zoltán betegsége miatt a Rachmaninov zongoraverseny szólistája a francia Jean-Philippe Collard lesz. Ilyen sokk után, zongorista legyen a javából, aki nekem tetszik – gondoltam, s dohogásomra rá is ment a versenymű első néhány perce.

Collard egyébként nem rossz zongorista. Lejátszotta a cseppet sem könnyű szólamot, s helyenként már-már magával is ragadott. De csak helyenként. S ezek a helyek igen messze álltak egymástól. Technikája megbízható, mozdulatai takarékosak. Se igen, se nem. Nálam ez kevés.

Nem fukarkodott viszont a magamutogatással a Filharmónikusok vezető karmestere, Rico Saccani. Persze a föltámasztott zongoratető jótékony takarásában tőlem azt csinál, amit akar, de nem ártott volna, ha az összjátékra figyel. Így meg kellett elégednem egy különben szépen játszó zenekar apró pontatlanságaival.

Csajkovszkij \"Manfred\" szimfóniája tág teret enged Saccani mindent elborító exhibicionizmusának. \"Ne te sírj, a közönség zokogjon!\" – így szól a színészek első szabálya. Talán a karmesterekre is igaz. Óriás gesztusokkal hadonászik ott is, ahol sem a megszólaló hang, sem a hangjegyek mögötti erővonalak nem kívánnák. Eljátszik mindent a zenészek helyett. A zene hatását is. Ahelyett, hogy engedné a muzsikát hatni. Vagy ennyire nem bízik benne?

Hogy Rico Saccani semmit sem ért az általa elővezetett zenéből, az a ráadásként adott Vocalise-nál lepleződött le tökéletesen. Mozdulatai, \"átélése\", a padlótól a csillárig tartó pálcalengetése, szívtájéki kézremegtetése a némafilmek hősszerelmeseit idézte.

Komolyan mondom: sírnivaló pillanatok voltak.