A fejlődő zenekar és a nagy beugróművész (A Concerto Budapest és Jandó Jenő)

2010. október 11.
Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem

Concerto Budapest
Jandó Jenő - zongora
Vez.: Keller András

R. STRAUSS: Don Juan, Op.20
LISZT: Esz-dúr zongoraverseny
BRAHMS: IV. (e-moll) szimfónia, Op.98

Richard Strauss Don Juanja nyitotta meg az estét a Concerto Budapest legutóbbi hangversenyén. A darab lendületesen, egységesen indult, s a folytatás is igazán kellemesnek volt mondható. A Keller András vezette együttes egyenletes fejlődést mutat. Még az (általam is) oly sokat kritizált hegedűszólam is határozottan javult. Az összjáték pedig letagadhatatlanul pontosabb lett. Nagy öröm volt hallani a szebbnél szebb szólókat, különös tekintettel a kürtre és a szokatlanul meleg hangú oboára.

Sajnos a közönség hiába várt az eredetileg meghirdetett, oly ritkán hallható Richard Strauss-darabra, a Burleske-re. Várjon Dénes hirtelen megbetegedése ugyanis közbeszólt. De Petrányi Judit közvetítésével megtudtuk, a zenekar ígéri, mielőbb műsorra tűzi az elmaradt művet. Ez megnyugtató, ahogy az is, hogy ennek ellenére ezen az estén sem maradtunk zongoraszó nélkül: Jandó Jenő - akit talán már nyugodtan nevezhetünk a nagy beugróművésznek is - elvállalta a zenekar felkérését, s Liszt Esz-dúr zongoraversenyével igyekezett kárpótolni a hallgatóságot. Az előadás nem szűkölködött izgalmakban, de azt hiszem, egy ilyen beugrásról vagy jót érdemes szólni, vagy semmit. Így maradjunk annyiban, hogy hálásak voltunk az élményért.

A szünet után Brahms Negyedik szimfóniája várt még ránk. Azt hiszem, a legnehezebb zenekari feladatok közé tartozik, hogy az első tétel kezdő hangjai valóban hatásosan szólaljanak meg. Azt a semmiből előkúszó nagytercet nagyon ritkán hallottam igazán szépen játszani.
Most sem.
A folytatás viszont már sokkal jobban tetszett. A zenekar ismét bizonyította, hogy rengeteget fejlődött az utóbbi hónapokban. Keller András határozott, világos mozdulatokkal tartotta kézben az eseményeket. Izgalmas, jól kidolgozott, átgondolt muzsikálás jellemezte az előadást.
A második tétel indulásának szép fúvós szólóiban ugyanúgy elgyönyörködhettünk, ahogy azt már a koncert elején elhangzott nyitány során is tehettük. A folytatás - érzésem szerint - kissé ellaposodott, a szépen kidolgozott részletek nem igazán álltak össze teljes egésszé, s ugyanezt éreztem a harmadik tételben is.
Némi változást a zárótétel hozott. A chaconne hatalmas erővel szólt, zenekar és dirigens szinte egy emberként küzdötte végig magát rajta. Talán kicsit sok is volt a küzdésből, a lírai dallamívek, a tétel könnyedebb pillanatai kidolgozatlanabbul maradtak.
Mindezzel együtt őszintén sajnáltam, hogy oly gyorsan vége lett.