A Don Carlo a MűPában

2007. február 3.
Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem

Jaakko Ryhänen, Ludovit Ludha, Busa Tamás, Peter Lika, Szolnoki Fatime, Wiedemann Bernadett, Altorjay Tamás
Budafoki Dohnányi Zenekar
Vez.: Hollerung Gábor

VERDI: Don Carlo
Félig szcenírozott előadás

Meglehetős provinciálisra sikeredett a Budafoki Dohnányi Zenekar Don Carlo-produkciója, nem is értem, minek kellett ezt a félszcenírozást erőltetni, ha az anyagi és szellemi feltételek csupán arra elegendőek, hogy azokkal alulról súrolják egy közepes diákszínjátszó produkció színvonalát. A szándék kétségkívül dicséretes, mármint, hogy közelebb hozzák a közönséghez ezt a sokak számára még mindig (vagy már) igencsak idegen műfajt, csak hát a megvalósítás, ugyebár...

Selmeczi György (rendezői minőségében) nem nagyon erőltette meg magát a színpadra állításkor, kitalált egy emelvényfélét, amit bejárnak az énekesek, a kórus mindvégig az orgona alatt üldögél, néhány funkció nélküli szereplő jön-megy a színen. A legviccesebb az, amikor a vak Főinkvizítort (német vendégművész, az egyébként igen jó Peter Lika) odavezetik a kottaállványához, és ő kottából énekli el a szólamát. Erre mondja a művelt magyar, hogy no comment.

Persze mindez egyáltalán nem lenne érdekes, ha a darabot tisztességesen elénekelték volna. Nem tették, bár helyenként akadtak bíztató momentumok, például a 2004-es budapesti, szintén félszcenírozott Verdi-Requiem tenorszólóját akkor igen gyatrán, a címszerepet most sokkal tisztességesebben abszolváló szlovák Ludovit Ludha produkciójában: nem egy szép hang, de legalább tudja, hogy miről szól a szerepe.

Persze tudja ezt a finn basszussztár, Jaakko Ryhänen is, aki sziklaszilárd, rendíthetetlen Fülöp királyt énekelt, hatalmas hangon, igen meggyőzően. Ryhänennek a mély hangjai káprázatosak, és lévén basszista, ez cseppet sem elhanyagolható szempont. Közhely, de igaz: miatta volt érdemes végigülni az estét.

Busa Tamás (Posa márki) egykoron örök ígéret volt, mára sajnos már nem az. Maradjunk annyiban, hogy az énekes hanganyaga alapján sokkal többre hivatott, ám jól hallhatóan folyamatos énektechnikai problémákkal küzd.

Eboli hercegnőként Wiedemann Bernadett hozta a tőle megszokott színvonalat, bár én az éles magas hangjaival továbbra sem tudok megbarátkozni. Igen jól sikerült a 3. felvonásbeli áriája. Szolnoki Fatime Erzsébetként furcsa választás: az alapvetően sötét hangszínű szopránnak mintha folyamatos problémái lettek volna a magasabb fekvésű részekkel, a 4. felvonást nyitó nagyária pedig - talán épp az énekesnőt, esetleg a nézőket megkímélendő - ki is maradt.

Az estét dirigáló Hollerung Gábor és a Dohnányi Zenekar, ha inspirációt nem is, de kompetens kíséretet feltétlenül biztosítottak az énekeseknek ehhez az igen egyenetlen, kevés igazi örömet nyújtó előadáson.