A Danubia a Zeneakadémián

2005. szeptember 20.
Zeneakadémia
Danubia Szimfonikus Zenekar
Kokas Katalin - hegedű
Vez.: Héja Domonkos

ENESCU: I. román rapszódia
BARTÓK: II. rapszódia hegedűre és zenekarra
I. hegedűverseny
BRAHMS: I. szimfónia

Az eső és a hirtelen jött lehűlés ellenére az együttes rajongótábora most is megtölti a Zeneakadémia nagytermét. Jókedvűen várják az izzást, a karmestert és zenekarát olyannyira jellemző fiatalos, energikus impulzusokat.

Héja Domonkos szokásos, célirányos lépteivel halad a pulpitus felé, a közönség befejezi a mocorgást, és lavinaként indul a lendület, mely a koncert végéig viszi a zenét.
Ezért szeretjük őket, ez az, amiért én is évek óta eljárok a koncertjeikre.

De azért ennek a lendületességnek van egy-két hátránya is, amivel ennek a kamaszkorát lassan túlhaladó zenekarnak igazán illene valamit kezdeni.
Az Enescu-mű ritmikai pontatlanságáért például éppen ez a vad áradás a felelős.
Minden dinamikai váltás, minden új tempó apró megingásokat eredményez, amelyek nem életveszélyesek, de zavarólag hatnak.

Az arányok terén is van még mit fejlődni. Sok az ütő, harsány és gyakran tempón kívüli a réz, hamisak a fák. Bántó a sok tömbösített, színtelen fúvós akkord.
Héja Domonkos pedig nagyvonalúan elsiklik a problémák fölött. Élvezi és eldirigálja a fejében megszólaló tökéletes verziót ahelyett, hogy a zenekart segítené a számukra kényes pontokon.

A Bartók-művekben jobb a helyzet mind a ritmikai pontosság, mind pedig az arányosság terén. A zenekar érezhetően minden idegszálával a szólista Kokas Katalinra koncentrál, akinek azonban így sincs könnyű dolga.
Sziporkázó egyénisége és rendkívül energikus játéka ellenére is eltakarja őt néha a zenekar.
A kis, törékeny hölgy azonban győzi erővel, s lebilincselő technikával és szuggesztivitással vezeti végig a csapatot a két darabon. A Bartók korai éveiből származó (de facto nem létező, hiszen a szerző által később visszavont, egyéb műveiben később felhasznált) I. hegedűverseny érzelmes, rapszodikus hangvétele áll igazán közel az egyéniségéhez, de a II. rapszódia - apróbb modorosságoktól sem mentes - előadása is élvezetes.

A koncert második felében ismét a zenekaré a terep.
Hallhatóan (és láthatóan) közel áll a szívükhöz ez a Brahms-szimfónia, s jobban a fülükben is van, mint az első félidő anyaga.
A felületesség fentebb említett jelei azonban itt is zavarják a hallgató amúgy pozitív élményeit. Mindenki elboldogul a saját hangszerén, csak valahogy nem figyelnek eléggé egymásra. A vonós szólamok kicsit egységesebb képet mutatnak - őket a vonásnemek kialakítása óhatatlanul jobban összekovácsolja -, de a fúvósok most is sokszor megbontják a zenekar egységét.

Kis kavalkádot okoz például, amikor a harmadik tétel (Un poco allegretto e grazioso) 2/4-ről 6/8-ra vált. A zárótétel (Adagio - Piu andante - Allegro non troppo ma con brio) nemes, himnikus hangvételű témája pedig bárdolatlanná válik a túlfújt rezes hangszerek tolmácsolásában.

Ahhoz, hogy maradéktalanul jól érezzük magunkat egy Danubia-koncerten, nem sok hiányzik. Leginkább egy kis odafigyelés a részletekre.
Ez lenne a kulcs ahhoz, hogy az együttes tényleg profivá érjen, tényleg nemzetközi szinten muzsikáljon.

Mindnyájan tudjuk, hogy nincsenek könnyű helyzetben, legtöbbjüknek családjuk segíti átvészelni a pénztelen időszakokat. Mégis úgy gondolom, ha az anyagi bizonytalanság ellenére is felvállalják a tagságot, érdemes lenne ezeket a kis hiányosságokat helyretenni.
Mert ki tudja, hátha egyszer elindul az együttes szekere, hátha a pontosabb munka, nagyobb odafigyelés, profi játékmód anyagi biztonságot is hoz.
Meg egyáltalán.
\"Dolgozni csak pontosan szépen...\"