A csodák igenis ismétlődnek (A Szentpéterváriak koncertje)

2007. december 8.
Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem

Szentpétervári Filharmonikus Zenekar
Gyenisz Macujev – zongora
Vez.: Jurij Tyemirkanov

CSAJKOVSZKIJ:
b-moll zongoraverseny
V. szimfónia

A valamikor Szovjetunióban élt egy hírhedett diktátor. Joszif Sztálinnak hívták, nevét mindenki ismerte.
Sokkal kevesebben tudták-tudják, hogy élt ugyanakkor egy nálánál is nagyobb diktátor. Neve Jevgenyij Alekszandrovics Mravinszkij.
Őhozzá hasonlatos autokrata dirigens talán csak Toscanini volt. Zenészei a próbák kezdete előtt már egy órával beültek gyakorolni, valaki közülük mindig az ablakból leste, mikor tűnik fel a karmester, ekkor a „jön az ellenség, fedezékbe” felkiáltás hangzott el.

Mravinszkij hihetetlen akarata, keménysége, szikársága „átjön” még a vele fennmaradt kevés próba- és koncertfelvételen is.
Ő tette a Leningrádi – 1991 óta ismét Szentpétervári néven ismert – Filharmonikusokat a világ egyik legjobb orkeszterévé. Mintegy fél évszázadon át dirigálta az együttest – első koncertjét 1932. december 21-én adta velük, az utolsóra pedig 1987. március 6-án került sor –, 1938-tól vezetőként állt az orkeszter élén.

1967-től asszisztenseként dolgozott nála Jurij Tyemirkanov, akivel az orosz muzsikusok tavalyi, nagysikerű budapesti koncertjük után ismét ellátogatottak a MűPába.
Mravinszkijt sajnos, csak filmről láttam vezényelni, de nehezebb elképzelni két eltérőbb „koreográfiájú” dirigenst, mint ő és tanítványa.
Tyemirkanov tulajdonképpen nem is vezényel, legalábbis nem a szó klasszikus értelmében. A II. emelet orgonaüléséről figyelve az ősz mestert szembeötlő egy-egy arcrándulása, mosolya, egyértelmű, hogy a próbákon már minden eldőlt, a pálca nélkül irányító, vagy helyesebben, időnként jelzéseket adó Tyemirkanov szinte csak dísz az együttes élén.
Talán csak Végh Sándornál láttam ennyire konvenciók nélküli zenekarvezetést.

Az est műsora viszont abszolút konvencionális volt (a tavalyi, „merészebb” programválasztás után kicsit talán bántóan).
A Csajkovszkij-zongoraverseny első tételében a bevezetés slágertémája a szokottnál kissé lassabb tempóban szólalt meg, számomra úgy tűnt, hogy az előadás célja a lassú és gyors részek közti tempókülönbség poentírozása.
Az, hogy Gyenyisz Macujev fantasztikus technikájú zongorista, csak a kadenciában derült ki. Összességében a tétel interpretációját kissé akadémikusnak, fantáziátlannak tartottam.
Az Andantinótól kezdve aztán minden megváltozott. A tétel Prestissimóját talán sosem hallottam ennyi agogikai szabadsággal, szinte jazzesen – de hát Macujevről tudni kell, ő volt az első pianista, aki a Moszkvai Konzervatórium nagytermében dzsesszkoncertet adott.
A zárótétel befejezése pedig valóban sistergett, robbant, dübörgött a zongora.
S itt jött a nagy meglepetés: ráadásként Liszt 2. Magyar rapszódiája. „Hagyományosan” kezdve, majd jazz-improvizációba transzferálva.

Macujevhez hasonló technikai kvalitással rendelkező pianistát „élőben” kettőt volt alkalmam megtapasztalni, egy-egy koncert erejéig, s nyilván nem véletlen, hogy mindkettőjük eljátszotta ezt az opust is (ők Horowitz átiratában). Volodos brüsszeli estjén a hatás frenetikus volt. Lang Langot is ünnepelték Barcelonában, a szomatikus mutatvány valóban kápráztató volt, a „körítés” – frazeálás, agogika – azonban csiricsáré, nekem ott és akkor a Tom és Jerry-sorozat vonatkozó filmje jutott eszembe.

Mravinszkij valamennyi, a repertoárján szereplő darab közül Csajkovszkij V. szimfóniáját dirigálta a legtöbbször, 1937 novembere és 1986 februárja között 133 alkalommal (százharmincszor „saját” együttese élén, háromszor más zenekarokkal). A műről tíz különböző felvétel maradt fenn vele (három stúdióváltozat, hét pedig koncertről), további kettő magántulajdonban várakozik kiadásra.
A muzsikusokat elnézve nagyon kevesen játszhattak – ha egyáltalán – még ővele.
S mégis: ez az interpretáció kísértetiesen hasonlított az övére. Mravinszkij szikárabb, szárazabb előadói stílusa kedvezett Csajkovszkijnak, kritikusai – elsősorban a három utolsó szimfónia legendás, 1960-as lemeze kapcsán – mindig azt emelték ki, hogy nála az érzelem sose válik szentimentalizmussá, az emóciók nem fordulnak giccsbe, mint egyes pályatársainál megtörtént.
„Slankos” volt ez a tolmácsolás, áttetsző, világosan strukturált (pedig kilenc nagybőgő játszott – tény, hogy az orgonaülésről egészen más a hangzás, mint pl. a földszinten, és különös akusztikai élmény volt, ahogy a IV. tételben a három trombitás szinte a lábam alatt fújta unisono és forte).

Felesleges részletezni az egészet, ódákat lehetne zengeni a lassú tétel kürtszólójáról, a valcer rokokó eleganciájú indításáról, a záró Allegro vivace örömujjongásáról.
Egy szó, mint száz: perfekcionizmus.
Gyerekkoromban hittem utoljára a csodákban.
A Szentpéterváriak tavalyi nagyszerű koncertje, s e Csajkovszkij-est után hiszek abban, hogy a csodák néha ismétlődnek.