A csellista meg a többiek (Az Auer Vonósnégyes a Concerto Zeneházban)

2012. március 16.
Concerto Zeneház

Auer Vonósnégyes

BOROGYIN: 2. vonósnégyes
SOSZTAKOVICS: 3. vonósnégyes

*

Borogyin professzor „vasárnapi zeneszerzőnek” tartotta magát, és mintha az utókor hallgatólagosan megegyezett volna vele ebben, legalábbis nem tekinthető agyonjátszottnak, nehéz is úgy hirtelenjében az Igor herceg és a Polovec táncok mellett más kompozíciót megnevezni tőle. Úgyhogy, ha nem is ment eseményszámba, és hiánypótlónak sem nevezhetjük, hogy 2. vonósnégyesét műsorra tűzték, a színfolt kifejezést talán nyugodtan használhatjuk ennek kapcsán, bár az is igaz, ezt a kamaradarabját a korrekt kis művek listáján jegyzik sok helyen, s arról se feledkezzünk meg, hogy egy sajátos karriert befutott opusról beszélhetünk, hiszen a darab melódiái a Kismet című musical dallamai között reinkarnálódtak.

Valami ilyesmi a helyzet Sosztakovics 3. vonósnégyesével kapcsolatban is, amit persze mindenképpen számottevőbb alkotásként jegyeznek, mint Borogyin művét (vagy akár élet-művét), de amikor az oeuvre áttekintésekor ilyen-olyan fiktív fontossági sorrend kialakítására kerül sor, nem feltétlenül helyezik dobogóra, sőt, talán a nyolcaddöntőbe sem juttatják be.
Pedig ez is érdekes darab, főként, ha keletkezésének dátumát és körülményeit két irányból közelítjük meg. Az egyik, hogy a mű alig egy évvel a háború után íródott, ráadásul Sosztakovics ekkor már nemcsak a világégés, hanem a Gazda Kilencedik szimfónia miatti homlokráncolásának túlélőjeként is gondolhatott magára. Ha ehhez hozzávesszük azt a nézetet, hogy a kvartett műfaja a személyes, szubjektív vallomások megnyilvánulásának ideális terepe, akkor már lehet némi sejtésünk, hogy a komponista mi mindent fojthatott bele ebbe az alkotásába (melyet állítólag ő maga kedvenc vonósnégyesének tartott).

Amennyire túlzóan szemtelenkedő lenne tehát, ha nem jelentősnek minősítenénk a koncerten elhangzó két művet, ugyanannyira inkorrekt és méltánytalan volna, ha ennyivel intézném el magát az előadást, még akkor is, ha a hangverseny végén némileg csalódottan, hiányérzettel álltam fel a székemről.

A legelső dolog, ami a Borogyin-művet hallgatva feltűnt, az a cselló dominanciája volt. Itt még billegett a mérleg, hogy ez minek is köszönhető, hiszen a szerző maga is játszott gordonkán, és bár a műkedvelők lelkesedésével próbálgatta megismerni és megszólaltatni a különböző hangszereket, bőven elképzelhető, hogy kvartettje komponálásakor az alapvonalról indult, és az összhatás megteremtése helyett kicsit jobban koncentrált a mély szólamra.
(No persze, a műismertetőkben oly gyakran kiemelt-ajnározott Notturno így is „ült” – amúgy nem tehetek róla, de amikor ez a tétel szólt, szinte vártam, hogy betoppanjon Grenvil doktor, közölve: Violettának csak órái vannak hátra; persze ez csak szubjektív rezdülés, egyéni szociális visszhang-probléma, hiszen ha valaki, akkor inkább Mario Lanza nyithatott volna ránk a maga And This is My Beloved-verziójával.)

Aztán a Sosztakovics-darabban már egyértelművé vált, hogy a hangzásbeli aránytalanság oka nem a partitúrában keresendő.
Ahogy az előtte megszólaltatott vonósnégyest hallgatva, úgy itt is: lehetetlen volt nem a csellóra figyelni. Takács Ákostól üzembiztos, markáns, erőteljes, tiszta, pontos játékot hallhattunk, s ebben az első hegedű tudta tartani vele a lépést. A két belső szólam számomra – bár pontosan középről hallgattam a hangversenyt – a csellóhoz képest sokszor halknak (és néha érdesebbnek) tűnt. Megvolt persze ennek az előnye is, a második tétel lábujjhegyen szökellő keringőzése nagyon finoman formálódott meg, s a rá következő militáns zúzás sem lett „túlvezérelt”. Mindazonáltal úgy érzem, a pontos összjáték, az artikuláció, az értő hozzáállás ellenére a szólamok egyenlőtlensége miatt nem minden részlet tudott a maga teljességében megmutatkozni – számomra ez a momentum döntötte el, hogy ezt a hangversenyt korrekt és értékelendő előadásként, vagy felejthetetlen koncertélményként őrzöm meg az emlékezetemben.