A Collegium Vocale Gent hangversenye

2004. június 2. - Zeneakadémia

Collegium Vocale Gent
Carolyn Sampson - szoprán
Ingeborg Danz - alt
Mark Padmore - tenor
Peter Kooij - basszus
Vez.: Philippe Herreweghe

BACH: 3., D-dúr szvit
198. kantáta
207. kantáta

Herreweghe már másodszor járt nálunk ebben az évadban, ami igen örvendetes tény, mert mégiscsak az egyik legjelentősebb régizenei karmesterről van szó, még akkor is, ha egy nagy nyilvánosság előtt történt felsorolásból a múltkor valaki kihagyta a nevét. Igaz, legutóbb klasszikus zenekarát vezényelte, de most Bach-műsorral jött. A 3., D-dúr zenekari szvitet két kantáta követte.

A három trombitás, üstdobos és két oboás mellé bizony elkelt a nagyobb vonóskar, 4+4+3+2+1 volt a felállás. Gyorsan, frissen indult a nyitány, ez ma már kötelező, már csak a proporció-elmélet szerint is, hogy a középrész nehogy túl lassú, vagy aránytalanul gyors legyen. A trombiták tisztán, fényesen szóltak, és természetesen látható volt, ahogy a játékosok az ujjaikat mozgatják a hangszereken. Herreweghe az Air tagolt frazeálásával próbálta elkerülni a giccsesség csapdáját, ami az egyszerű zenei eszközökkel sikerült is. A két Gavotte, a Bourrée és a Gigue már jobban illett a hagyományos felfogáshoz.

A 198. kantáta alkalmi darab: Christiane Eberhardine, a szászországi fejedelemasszony halálára készült. Õ arról volt nevezetes, hogy nem tért át férjével, Erős Ágosttal együtt a katolikus hitre, amikor az a lengyel trón érdekében megtette ezt. Lipcsében a Paulien Kirchében (Egyetemi templom) emlékeztek meg róla beszéddel, istentisztelettel, zenével. A korabeli előadóknak két(!) nap állt rendelkezésükre próbálni. A hangszerelés gazdag; két oboa, két fuvola, két gamba, két (előírt) lant - most csak egy szerepelt - az előadói apparátus része. A korabeli beszámolók szerint két blockflöte is volt, nyomuk a partitúrában nem maradt. (Tehát meglehetett a már a 106. kantátában is szereplő \"gyász\"-hangszerelésalap.) Hiányoltam viszont a - szintén előírt - orgonát, bár a csembaló elég erősnek tűnt, egy ilyen gyászdarab előadásánál, azt hiszem, aligha feledhető a hiánya. Dürr szerint az énekesek számára hangfajonként egy szólamkotta készült, ezt a középen álló szólista tartotta a kezében, a ripienisták két oldalról kandikáltak bele.

Herreweghe kórusa több tagból áll, mint a szólamonkénti minimum három - négyen vannak egy szólamban -, és képzett hangú énekesekből áll, de néha még így is erőtlennek tűnt a Nagyteremben ekkora zenekar mellett. Gesztus, vagy valaminek a demonstrálása? Mindenestre a legvégén, a ráadásban - amely e kantáta első tétele volt - a szólisták beálltak a kórustagok közé, és tömegében, arányaiban is helyreállt az egyensúly. A kitűnő énekes szólistákat leginkább stílusbeli, hangzásbeli egységességük miatt lehet dicsérni. Sem túlzott, operás hangképzési megoldások, sem a másik oldal - valamiféle szenvtelen kottavisszaadás - nem jellemezte őket. Ez volt egyébként az egész produkció legfőbb érdeme: egységes hangzásbeli, stílusbeli elképzeléseknek a karmester által történő összefogása, de ez nem elvont autentikusság, hanem a kifejezés érdekében történt.

A második részben szintén alkalmi mű, a 207. kantáta került előadásra. Egy egyetemi professzor beiktatására készült, az 1. brandenburgi verseny részleteinek felhasználásával. Itt újra szerepelhettek a trombiták és az üstdob - teljes zenekar tehát. Az előző kantátában kevés feladatot kapott basszista itt kiteljesedhetett, így kiegyenlítődött az énekesek szereplése. Az igazsághoz hozzátartozik, hogy a legelején, az első beintés előtt az egyik zenész türelmetlenül belekezdett játszanivalójába, amitől egy kis zavar támadt, de néhány ütem múlva kifésülődött a kócosság. Herreweghe nem az a született, mozgásával abszolút karmesteri erényeket láttató dirigens, de zenészei megszokhatták már mozdulatait.

A kisebb hibák, hiányosságok ellenére megkaptuk azt a színvonalat, amit a Magyarországon már sokszor bizonyított Herreweghe-től megszoktunk.