A Budapesti Zenei Hetek nyitóhangversenye a Zeneakadémián

2003.09.25 - Zeneakadémia
Nemzeti Filharmonikus Zenekar
Nemzeti Énekkar
Kelemen Barnabás (hegedű)
Hajnóczy Júlia, Lukin Márta, Fekete Attila, Kálmándy Mihály (ének)
Vez.: Kocsis Zoltán
BARTÓK: Húsz magyar népdal (A szerző és Kocsis Zoltán hangszerelésében)
I. rapszódia
II. rapszódia
Concerto

A Budapesti Zenei Hetek szeptember 25-én, azaz egy nappal Bartók halálának évfordulója előtt vette kezdetét. Az egymáshoz - nem tudni mi szerint - kapcsolódó hangversenysorozat első estjén stílszerűen az ő művei voltak műsoron.

A Zeneakadémia nagytermében Kocsis Zoltán vezényelte a Nemzeti Filharmonikus Zenekart és Énekkart.

Elsőként a 20 magyar népdalt hallottuk. Ezek eredetileg zongorakiséretes feldolgozások voltak, de néhányukat már Bartók meghangszerelte, így Kocsis nem teljesen járatlan úton indult el, amikor folytatta a megkezdett munkát. Sajnos, hogy melyik kinek a munkája, az még a hangverseny előtt osztogatott, a szövegeket tartalmazó lapról sem derült ki, így a járatlanabbak ebben a kérdésben tudatlanok maradtak. A minőséget viszont jelzi, hogy fülre se nagyon lehetett különbséget tenni a Bartók, illetve Kocsis hangszerelte tételek között.

Mára a népzenét is utolérte a \"historizmus\". A városi, tulajdonképpen az utókort képviselő zenészek, énekesek megpróbálják minél \"eredetibben\" megszólaltatni, közel hozni a ma közönségéhez. Így viszont teljesen más kontextusba kerül Bartók (és Kodály) kísérlete, akik meg sem próbálhatták volna, hogy a gatyás, bocskoros dalokat ne valahogy a korabeli hangversenyélet kívánalmainak megfelelően állítsák közönség elé. Ennek a törekvésnek eredményei ezek a Bartók esetében túldimenzionált, bár - már eredeti zongorakiséretükkel is zseniálisan - szalonképessé tett népdalok. Így, zenekar kíséretes formájukban mintha minden kapcsolatukat elvesztették volna önmagukkal, pontosan azért, mert a \"kiszolgáló\", értelmező, aláfestő szólamok a legmesszebbre távolították őket eredeti formájuktól. A bartóki harmóniáknak a dallamokra gyakorolt hatása miatt még a legismertebbeket is el kellet fejben dúdolni, vajon az általunk ismert dalt halljuk-e. Bartók művekké váltak, mint ahogy néha ő maga sem igazán tudta egy-egy dallamról, vajon hallotta-e valahol, vagy az ő szüleménye. Előadásuk legkritikusabb pontja az ének szólamok kérdése. Wagneri zenekar előtt kellene a népdal egyszerűségének megszólania - talán ezért a külön osztogatott szöveg. Kálmándy Mihály ezt jelentéktelenségével, Gulyás Dénes erőteljes vibrátójával nem tudta elérni, Lukin Márta a nehézségekkel néhol sem hangilag, sem a szövegmondás területén nem tudott megbirkózni, bár ahol egyszerűbb dolga volt, ő oldotta meg legelfogadhatóbban feladatát.

Hajnóczy Júlia talán fiatalságával, hangmatériájával hozott valamit a hamvasságból, de a megformálás neki is kevésbé sikerült. A kórus itt előnyben volt, feladatukat az elvárható magas színvonalon teljesítették. A hangszerelő-karmester természetesen minden megtett, hogy a zenekar a rábízott feladatot a partitúra követelményeinek megfelelően ellássa. Hatásosan; ahol kellett tragikusan, szomorúan szólalt meg, ahol kellett tréfás hangulatban, ahol kellett színteli hangfestéssel járult hozzá a dalok eredeti mondandójának kifejtéséhez.

Első változatában szintén zongorakiséretes, eredeti népi dallamokon alapuló mű a Bartók hangszerelte I. és II. rapszódia is. Kelemen Barnabás minden téren megfelelt. A rusztikus részekben nyers és erőteljes volt, a kifinomultabban átformált dallamokban \"művészi\" és technikailag persze végig tökéletes. Teljes odaadással jelen volt a mű megszólaltatásában. A megérdemelt tapsvihart a Szólószonáta harmadik tételével viszonozta.

Szünet után a Concerto hangzott el. Itt Kocsis - mivel nem kisért - már nem volt tekintettel senkire és semmire, csak a műre, annak általa elgondolt olvasatára. Mindenhol gondolkodásra késztetett. Az a fajta kérlelhetetlenség dolgozott benne, ami csak a legnagyobbak sajátja: a mű egyetlen momentuma sem maradhat figyelmen kívül, sem a hangzás - csodálatos hangszíneket hallottunk -, sem a megformálás-értelmezés területén. Sokszor hallott részletek szólaltak meg újszerűen keze alatt, és mint már sokszor zongorázásakor is hallhattuk, nem valamiféle hagyománynak akar megfelelni. Amihez az eszköz az adott mű újragondolása, érzelgősségektől, értelmezésbeli lazaságoktól, pontatlanságoktól való megszabadítása, a tempók, a karakterek kiélezése. Arra törekszik, hogy a hallgatót ne gyönyörködtesse, hanem arra késztesse, hogy intenzíven vegyen részt az itt és most megszólaltatás közös élményében. És ezen az estén mindegy volt, vajon hol tart a zenekar ahhoz a bizonyos abszolút világszínvonalhoz vezető úton: megtettek mindent, hogy ehhez társak legyenek. Sikerrel.

A laza koncertfüzér többi eseménye megkapta a feladatot, legalább színvonalukkal kapcsolódjanak a nyitóhangversenyhez.