A Budapesti Filharmóniai Társaság hangversenye

2003. december 8.
Magyar Állami Operaház
A Budapesti Filharmóniai Társaság Zenekara
A Magyar Állami Operaház Énekkara
Km.: Sümegi Eszter, Wiedemann Bernadett, Fekete Attila, Kálmándi Mihály - ének
Vez.: Kovács János

KODÁLY: Nyári este
BEETHOVEN: IX. szimfónia

A műsorváltozásról jó előre értesültünk, hiszen a Momus is beszámolt Petrovics Emil döntéséről. Eredetileg az ő X. kantátájának ősbemutatója volt kitűzve a mai estére, de ezt jelenlegi pozíciójával nem tartotta összeegyeztethetőnek. Ezért Kodály Zoltán egy ritkán játszott, fiatalkori műve kapott helyet a műsorban.

Kodály 1906-ban írta a Nyári este című zenekari fantáziát, majd jóval később, 1930-ban Toscanini javaslatára átdolgozta, és így mutatták be New Yorkban a világhírű karmester vezényletével.

A műsorfüzet tanúsága szerint a darabot az Adriai-tenger partján eltöltött nyári esték ihlették. Így december elején egyáltalán nem volt ellenemre a nyár felidézése. Ezért éreztem némi csalódást amiatt, hogy ez a zene minden igyekezetem ellenére sem emlékeztetett a nyárra, vagy a tengerpartra. Nekem - különösen a lassú részek visszatérő motívumát hallva - inkább népdalfeldolgozások jutottak eszembe róla.

Mivel a Kodály-mű előadása jóval kisebb zenekart igényel, mint a szünet után következő Beethoven-szimfónia, így a fúvósoknak lehetőségük nyílt arra, hogy a szóló részekben megcsillanthassák tudásukat. Kár, hogy a darabot indító klarinétos nem élt ezzel a lehetőséggel, és nem csupán a mű elején, hanem a továbbiakban sem sikerült makulátlan tiszta hangzást produkálnia.

A szimfóniában viszont javítottak a kollégák, s mind a fák, mind a rezek ragyogóan játszottak. A vonósok esetében végig azt éreztem, hogy nagyon együtt vannak a szólamok - a harmadik tételnek már az indítása is fantasztikusan sikerült, és ezt a kitűnő együttes játékot még fokozni is tudták. Ekkor már világos volt, hogy az történik a zenekarban, amit Kovács János akar.

De hátra volt még a negyedik tétel. A kórus már a helyén ült, várva a pillanatot, hogy megmutathassa, mennyit fejlődött az utóbbi időben. A szólisták székei még üresen álltak, ők csak közvetlenül a belépésük előtt érkeztek a színpadra. (Őszintén szólva nem értettem, hogy miért nem a tételszünetben foglalták el helyüket.)
Örömmel jelentem, a kórus nem okozott csalódást. Ugyan az első belépéskor a tenorban szólistának képzelte magát valaki, de a későbbiekben már nem érzékeltem ezt a problémát.

A szólisták névsora igen vonzó volt, jóllehet ezen az estén nem nekik jutott a legtöbb feladat. Kálmándi Mihály talán nem felejthetetlen, de igen korrekt (és hallható) produkciót nyújtott. Kevésbé voltam elégedett Fekete Attilával, akit az együttesekben egyáltalán nem lehetett hallani, és a szólórészben is elnyomta őt a zenekar. Amikor mégis hangosabb volt, akkor meg úgy tűnt, hogy nagyon erőlködik, így ezúttal adósunk maradt: a máskor szárnyaló tenorjából most keveset adott át.

Sümegi Eszter a tőle megszokott magas színvonalon énekelt. Wiedemann Bernadett ma halkabb volt a szokásosnál, de szép csengésű hangja méltó párja volt Sümegi Eszterének.

Tulajdonképpen a mai estén a közönség nagy része is dicséretet érdemel, mert nem szólalt meg egyetlen mobil sem, mindenki a tételek közé próbálta időzíteni a köhögést, és az egyéb zajokat is mérsékelték. Azonban az Operaház vezetősége felé tennék egy bátortalan javaslatot arra vonatkozóan, hogy a koncert kezdete után érkezőket csak a szünetben engedjék be a jegyszedők. Prózai színházainkban régóta bevett szokás, hogy a jegyen is feltüntetik: a későn érkezők várják meg a szünetet. És nem is engedik be őket.
Hogyan lehetséges az, hogy a Magyar Állami Operaházban mégis előfordulhat, hogy a húsz perces késéssel érkezők becsörtetnek a darab közepén?!?