A Budafoki Dohnányi Ernő Szimfonikus Zenekar koncertje

2004. május 26. - Zeneakadémia

BRAHMS: Tragikus nyitány
MENDELSSOHN: e-moll hegedűverseny
CSAJKOVSZKIJ: III. szimfónia

Fiatal, ha már nem is ifjúsági zenekar a Budafoki, hivatásos muzsikusok a tagjai. Az Egyetemi bérlet-sorozatban léptek fel a Zeneakadémián, ezért volt sok fiatal a nézőtéren, de legalább ilyen feltűnő volt az átlagnál idősebbek aránya. Mindenesetre beszélős koncert volt, műsorvezetővel - e feladatot a kedvesen infantilisnak tűnő Zelinka Tamás látta el.

A műsor összeállítása hagyományos volt. Nyitány: Tragikus, Brahmstól. Megírásának különösebb oka nem volt, csak annyi, hogy az Akadémiai ünnepi nyitány ne maradjon pár nélkül. Szimonov energikusan, mint egy felmérhetetlen tragédia előkészítéseként indította a művet. Sajnos, a zenekar azt a hangerőt, amelyet ehhez az energiához kívánt, nem igazán bírta szép hanggal, a vonós hangzás inkább erőltetettnek, harsánynak hatott. Egy több, mint tíz éve működő hivatásos zenekar vonóskara lehetne egységesebb.

Versenymű: e-moll, hegedűre, Mendelssohntól. A szólista, Oláh Vilmos szereplése több érdeklődő hegedűs kollégát is vonzott a nézőtérre. És valóban kiváló virtuóz hangszeres szólistát hallhattunk. A karmesterrel együtt nem az - egyébként erre könnyen csábító - mű túlromantizálására törekedtek. Mint megtudhattuk, Oláh Vilmos hegedűjét nem igazán nagy nevű mester készítette. Van olyan cipője, amelyre jószerivel büszkébb, valaha Fricsay Ferencé volt, a karmester testvérétől kapta. A hegedűhang mindenesetre talán ezért volt egy picit kisebb, mint néhol elvárható lett volna. De gazdája szépen formálta a dallamokat, amelyek megformálása fő erőssége volt, és amelyeknek nagy népszerűségét köszönheti a mű. A ráadásban tanúságot tett kivételes virtuozitásáról is, Liszt-Milstein I. Mefisztó-keringőjét hallottuk, egy szál hegedőn.

Szimfónia: Csajkovszkij, III. Most itt éppen ez került elő a ritkán játszott remekművek tárából. De ezt talán tényleg megérdemelten mellőzik. Van olyan réges-régi hangversenykalauzom, amelyben Csajkovszkij szimfóniái a negyedikkel kezdődnek, tehát már hatvan-hetven évvel ezelőtt sem nagyon játszották. Legfőképp azt tudhattuk meg róla, hogy egy angol karmester Lengyel szimfóniának nevezte el a művet, az utolsó tétel táncritmusai alapján, pedig ugyanilyen erővel lehetett volna Német szimfónia is a második tétel (Alla Tedesca) után. De miért kell ez a nevezgetés? Vagy megmarad egy mű emlékezetünkben anélkül is, vagy nem. Hogy megmaradjon, azért az előadás sokat tehet. Itt különösen felvillanyozó pluszt nem kaptunk, az a tárgyilagosság, amellyel Szimonov szemlélte a szimfóniát, kevésnek bizonyult egy nagyszabású, ismeretlen művet emlékezetessé tévő bemutatkozásához. Mindenestre szép szólókat játszott a fagott és a kürt a harmadik tételben. Lehet, hogy más orosz szerzők művei között több felfedezésre méltó várja jobb sorsát, dehát a nagy névvel jelzett művek előnnyel indulnak.