A BFZ és Emanuel Ax

2006. február 17.
Nemzeti Hangversenyterem
Budapesti Fesztiválzenekar
Emanuel Ax (zongora)
Vez.: Fischer Iván
SATIE: Gymnopedia, No. 1. - Debussy átirata
Gnossienne, No.3 - Poulenc átirata
MOZART: C-dúr zongoraverseny, K.503
CSAJKOVSZKIJ: Manrféd szimfónia, Op.58

Sajnos ritka élmény, amikor az ember a kortárszene világából lép \"vissza\" a régiekhez. Most a sok Kurtág-koncert közepette ilyen ritka pillanatban részesített bennünket a Fesztiválzenekar és Emanuel Ax.

Mindjárt az elején egy kuriózum: Satie két műve, kortársainak átiratában. A francia hatok alapítója eredetileg zongorára álmodta meg ezeket a rövid kis hangulatfoszlányokat, Debussy és Poulenc jóvoltából azonban zenekari változatban is hallgathatjuk őket. Megvallom őszintén, hogy számomra a zongora adottságai jobban illenek e művekhez, mint a nagyzenekari hangzás. De ez mit sem von le a két oboista gyönyörű hangjainak értékéből. Különösen a Gymnopedia egyenes mozdulatlansága nehéz feladat ezen az érzékeny hangszeren. Éveket kell dolgozni azért, hogy ilyen stabil, álló hangokat tudjon fújni az ember, mint amilyeneket a zenekar két muzsikusa produkált.

A rövid kis bevezető után jött az est másik két különlegessége. Kettő, ugyanis sem az előadó, sem az előadott mű nem túl gyakori vendég a magyarországi koncerttermekben. Emanuel Ax minden bizonnyal az évforduló miatt választotta Mozart K.503-as C-dúr versenyművét. A ráadás meghallgatása után (Chopin Berceuse-ét játszotta a művész) azonban úgy tűnik, szerencsésebb lett volna valamelyik romantikus zongoraversenyt megszólaltatnia.

Játékmódja kicsit a régi időket idézte, amikor az előadói szabadsághoz való jogot akár mindenek fölé is helyezhette a hallgatóság, ha az kellő mértékű szuggesztivitással párosult. Márpedig Emanuel Ax úgy bánik a közönséggel, ahogy csak akar. Ha neki úgy tetszik, sírunk, ha épp azt akarja: nevetünk. De a legérdekesebb ebben az egészben, hogy a hallgató nem érzékeli ezt a hatást direkt módon. Ax nem olyan, mint pl. Horowitz volt, aki szabályos \"terror\" alkalmazásával, könyörtelenül diktálta a színpadról, hogy mit érezzen a közönség. Emanuel Ax lazán, minden tanult (vagy inkább azt mondanám: szándékos) manír nélkül, a pillanatnyi intuícióból jövő improvizáció érzését keltve vonja magára figyelmünket. Így is lehet - mondja ő. De lehetne másképp is. A sok romantikus elem alkalmazása azonban mégis kérdésessé tette a versenymű megfogalmazását. A hirtelen dinamikai és hangszínváltások, hosszú, lebegtetett félpedálok, tempóingadozások rendkívül kifejezővé tették a Chopin-művet, de Mozart tiszta, briliáns zeneszerzői ötletekben amúgy is gazdag zenéjét felesleges pávatollakkal ékesítették. Ehhez járul még adalékként Ax játékának egy állandó jellemzője. Gyakran játszik a pedállal legátót. Ilyenkor kezét egész messzire elemeli a zongorától, s ettől egy laza, légies hangulat uralja játékát. Ez is sokkal jobban illik Chopinhez, mint Mozarthoz.

Dicsértet érdemel azonban zenekar és a karmester hozzáállása a versenyműhöz, pontosabban a szólistához. Ax játékmódja ugyanis időigényes, sokszor kell helyet csinálni a különféle agogikáknak, hangszínváltásoknak. A zenekari bevezető számomra eleinte kérdéses, kissé nehézkes megfogalmazása így utólag értelmet nyert. Egyszerűen alkalmazkodtak a szólistához. Jól tették, mert így születhetett meg egy egységes produkció.

A második félidő azt hiszem a teljes zenekart felvonultatta. Csajkovszkij Manfréd szimfóniája kapcsán ismét rácsodálkozhattunk arra a fiatalos lendületre, amely a korban vegyes összetétel ellenére olyannyira jellemzi a zenekart. Nyoma sincs a megszokottságnak. Állandó éles figyelemmel kísérik egymás játékát és Fischer Iván mozdulatait. Ha valami kis zűr van - mert azért akad néha -, azt pillanatok alatt megoldják. Fischer sem nagyon törődik az ilyen helyzetekkel, tudja, hogy nincs rá szükség. Vezényli a művet megállíthatatlanul.

Elementáris erejű ez a darab. Manfréd a tipikus byroni \"végzetes ember\". A szimfónia életének végét mondja el, amikor a léténél fogva fájdalmas világ elől próbál menedéket találni a hős. A középső tételek békés természetei képei után azonban a zárótételben ő sem kerülheti el a romantikus hősök sorsát. A sátánnal való küzdelemben életével fizet a fájdalomtól való szabadulásért.

Akkor jó a darab előadása, ha hallgatása közben mi is végigjárjuk Manfréd útját.
A megvalósítás nehéz. Sok hasonló zenekari anyag, sok vehemens, szinte hisztérikus rész, melyet csak néha könnyít el egy-egy békésebb szakasz. Hosszú mű, melynek felépítése, a közönség figyelmének folyamatos ébren tartása nagyon nehéz feladat. Az értékes megoldások mellett ezen a téren még lehet javítani az előadáson. Az igazi nagy harc a mű végén kicsit súlytalanná vált a folyamatos hangerőtobzódásban. De dicséretre méltó dolog, hogy bírták erővel az utolsó pillanatig.

És ami a legfontosabb: a koncert végére mindannyian megértettük: Manfréd halála miért nem volt hiábavaló.