A BFZ Beethoven-szimfóniaciklusa II. rész

2005. február 14. - Nemzeti Hangversenyterem
Budapesti Fesztiválzenekar
Vez: Fischer Iván

BEETHOVEN: I., C-dúr szimfónia
V., c-moll szimfónia
III., Esz-dúr szimfónia

\"A legismertebb, több százszor halott remekművek esetében feltámad a vágy az emberben: bárcsak olyan friss füllel hallgathatná meg a szóban forgó kompozíciót, mint az egykori ősbemutató közönsége.\" Így kezdődik Farkas Zoltán ismertetője a koncerthez mellékelt, az átlagosnál jóval bővebb anyagot, képeket stb. is tartalmazó színvonalas kis füzetben.

Szerényebb vágyakkal megáldott koncertlátogatók annak is örülnek, ha ilyen sokszor hallott műveket olyan előadásban hallanak, hogy az, függetlenül attól, újszerűnek hat-e, legalább olyan színvonalon szólal meg, hogy önmagában élményt okoz.

A mostani hangverseny műsora nagy falat volt előadóknak, közönségnek egyaránt. Minden idők két legnagyobb szimfóniája (a \"Harmadik\", és az \"Ötödik\") hangzott el a nem sok olyan közül, amelyre ez a jelző alkalmazható - egy szintén nem kifejezetten gyenge kompozíció, az \"Első\" felvezetésével.

Másrészt éppen azért, mert mindenhol hallhatóak, úgy gondolná az ember, bizonyos módon a zenekar tagjainak is több mint ismerős művek ezek. Négy, nyolc és négy éve szerepeltek műsorukon, és persze itt-ott nekik is fülükbe jut - legalább - mások felvételeiről. Vagyis a karmesternek egy dologgal nem kell bajlódnia, hogy a mű hangjait számon kérje. Minden energiáját a zene révén kifejezhető gondolatok felmutattatására fordíthatja. Meg arra, hogy szép legyen a hangzás, minden együtt legyen.

Az, hogy mennyit vesz át eme feladatok megvalósítása során - például - az újabb interpretációs elgondolásokból, az éppen e legjátszottabb művek esetén lehet érdekes. Nem feltétlenül attól lesz szép és jó az előadás, de bizonyos gondolati tartalmak előhívását segíthetik ezek a sokszor nagyon is konkrét elemeket érintő, nem spekulatív dolgok.

Felgyorsultak a tempók. Jobban tudjuk, mit jelentenek, hogyan kell megvalósulniuk bizonyos kottaírási jeleknek. A régi hangszerek hangzási, játékmódbeli különlegességeinek ismerete modern hangszereken játszó zenekarnak is sokat segíthet. Nem feltétlenül kell mindig, mindenben és mindenkinek követnie az új elméleteket, de sokat segíthetnek egy frissebb, odafigyelésre érdemesebb előadás létrehozásában.

Úgy tűnt, Fischer Iván komoly fegyvertárral \"indul harcba\" egy új szemléletű - és persze alapból kiváló, hiszen róla és zenekarárról van szó - előadás létrehozásáért. A rézfúvósok közt natúrkürtök és natúrtrombiták voltak megfigyelhetőek, az Ötödik szimfónia fináléjában három harsonás, a kontrafagottos és a pikolós a második emeleti erkélyen, az orgona előtt játszott. És valóban igen figyelemfelkeltő volt a Harmadik szimfónia harmadik tételében, a szóló részben, a natúrkürtöknek a maiakénál vékonyabb falvastagság miatt rezesen zörgő, szinte zeneietlen, effektusszerű hangja. És a fentről szóló harsonakórus és pikoló is több mint érdekességként idézte a valójában még Beethovenénél is régebbi időket, amikor a zene ilyenféle hangkavalkádként történő megszólaltatása az érzéki oldal erősítése szempontjából sokkal többet számított. (Azzal együtt, hogy a diadalmas fanfárszerű nyitótéma után, amikor szólamuk visszaminősült egyszerű zenekari töltőanyaggá, már fölöslegesen kirívónak tűntek.)

Sokat tett Fischer Iván a dinamikai különbségek kijátszásáért, talán ez volt az az aspektusa az előadásnak, amely maradéktalan élvezetet nyújtott. Nagyon halk hegedűk után forte az egész zenekaron, és mindehhez egy olyan terem asszisztált végre, amelyben mindez természetesen tudott kifutni. Viszont teljesen szokványos, vagy annál is lassabb tempókat vett. Például az Első lassú tételében, amelynek kezdő, fő dallamát nem hallottam igazán szépen, összefogottan megformáltnak.

És hiába az emeleten fújó szekció különlegessége az Ötödik szimfónia fináléjában, ha az utolsó tempóváltásnál szétesik(?), összeomlik(?) a zenekar. Miközben a karmesterük túlmozgásosan ágál előttük.

A Harmadik lassú tételében a fugato téma olyan puha, lágy felvezetéssel szólalt meg, mintha nem is oda indulna a menet, ahonnan vissza még nem jött senki - sem andalogva, sem feszes léptekkel -, hanem csak valami temetőben sétálgatnánk, ahol a legmegrendítőbb látvány néhány szomorúfűz.

És sem különösebben szép vonós tónust, sem halálosan pontos együttjátékot nem hallottam. Gyakori volt, hogy a vonósok vagy a fafúvósok egyszerre léptek be, csak éppen a két szekció kis különbséggel. Vagy a fafúvósok kis fáziskülönbséggel léptek egyik hangról a másikra.

Több okból nem szabad hangverseny-előadást mások lemezfelvételéhez hasonlítani. Nem is teszem, csak felhívnám a figyelmet arra, hogy pl. Norrington lemezén mennyi-mennyi újdonság, szellemesség hallható. Amelyekhez hasonlók kigondolásához, eljátszásához nem is kell abszolút autentikusságra törekvőnek lenni. Példa erre Schiff András tavalyelőtti Beethoven-zongoraversenyekből álló sorozata. Akinek pontosan ez sikerült - ugyanezzel a zenekarral, koncerten.