A barokk zene professzorai (Koopman és együttesei)

2008. március 12.
Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem

Amszterdami Barokk Zenekar és Kórus
Bettina Pahn, Francine van der Heijden, Bogna Bartosz, Tilman Lichdi, Klaus Mertens, Ekkehard Abele – ének
Vez.: Ton Koopman

TELEMANN:
Die Donnerode
Die Auferstehung und Himmelfahrt Jesus

Ton Koopman ma a világ egyik legismertebb régizenésze. Orgonista, csembalista és karmester, aki már huszonöt évesen megalapította első barokk együttesét. Tíz évvel később, 1979-ben hozta létre az Amszterdami Barokk Zenekart, majd 1992-ben az Amszterdami Barokk Kórust. Számtalan lemezfelvétellel, elismeréssel, díjjal rendelkezik, tanít a hágai konzervatóriumban, és az Academy of Music in London tiszteletbeli tanára. A világban mindenhol fellép, együtteseivel és vendégkarmesterként egyaránt.

Az együttes repertoárja mintegy két évszázad muzsikáját foglalja magában, és azt hiszem, nyugodt lélekkel kijelenthetem, a barokk zene előadásának professzorai ők. Minden megmozdulásuk a tudás magabiztosságát mutatja, alaposan összecsiszolt, homogén hangzás jellemzi a kórust és a zenekart egyaránt.

Ton Koopman vezénylési technikája ugyan számomra kissé zaklatottnak látszott ezen az estén, de a zenészek azért kitűnően értették őt. Minden pillanatban elképesztő energiáról, lelkesültségről tett tanúbizonyságot. A csembaló mögött állva irányított, időnként huppant csak le székére egy-egy continuo erejéig.

Telemann, korának igen népszerű, Bachnál is elismertebb alkotója volt. Ezt talán annak is köszönhette, hogy muzsikája könnyen érthető, ugyanakkor mégsem értéktelen. Gyakran juttatja a hallgatóság eszébe Bach, vagy Händel zenéjét, de össze mégsem tévesztenénk velük. Az elhangzott két mű közül – dacára annak, hogy a Vihar óda a szerző egyik legismertebb, s sokak által legjobbnak tartott műve – számomra a második sokkal izgalmasabbnak tűnt, s úgy éreztem, a zenészek is átszellemültebbek voltak ebben a részben.

A Vihar óda előadását elsősorban a profi szóval jellemezném, míg a Jézus mennybemeneteléről szóló műben valóban megható pillanatok is születtek. Nehéz persze megítélni, mi az, ami a zene milyenségéből fakad, és mi írható inkább az előadók számlájára. Az énekes szólisták közül számomra egyedül az alt szólamot éneklő Bogna Bartosz lógott ki kissé a sorból. Amellett, hogy néha hamiskás volt, a többiekhez képest elég unalmasan énekelt. A három férfi szólista közül Klaus Mertenst éreztem élenjárónak, mind hangképzés, mind pedig muzikalitás tekintetében, de Tilman Lichdi lelkesültsége és szép tónusú erőteljes hangja is kiemelkedő volt. A legszebb, leginkább szívhez szóló pillanatokat mégis egyértelműen a két szopránnak, Bettina Pahnnak és Francine van der Heijdennek köszönhettük. Kettőjük duettje egész egyszerűen lenyűgöző volt.

Szerdán este hallhattuk tehát egy világhírű együttes előadásában egy manapság kevésbé közismert barokk szerző két nagyszerű művét. Megtapasztalhattuk milyen az, amikor egy zenekar a kisujjából rázza ki a régizenélés összes csínját-bínját, amikor az énekes szólisták leggyengébbike is magasan az átlag fölött van. Amikor a kórushangzás olyan homogén, hogy szinte egyetlen, soktorkú embernek halljuk őket. A zenekar szinte nem tud hibázni, s a karmester egy zseni. És óriási szerencsénkre ebben a professzionista tökéletességben még néhány valóban meghitt, mélyen átélt pillanatnak is részesei lehettünk.

Az, hogy a magyar szervezés meg sem közelítette a professzionista tökéletességet, sajnos nem újdonság. Azt, hogy ezzel a hangversennyel ért véget a LOW Holland–Flamand Kultfeszt Budapesten, jószerével csak annyi jelezte, hogy a koncert előtt két jó kedélyű holland úr ékes angolsággal mondott nekünk, közönségnek köszönetet azért, hogy meghallgattuk rendezvényeiket. Nekünk, házigazdáknak nem tellett sem egy magyar tolmácsra a színpadon, sem egy valamirevaló, a koncertek színvonalához méltó műsorfüzetre, vagy netán szövegkönyvre, az egész fesztivál alatt.