80 éves a Nemzeti Filharmonikus Zenekar - Születésnapi koncert

2003. december 22.
Zeneakadémia
Nemzeti Filharmonikus Zenekar
Ránki Dezső - zongora
Vez.: Kocsis Zoltán

BRAHMS: II. (B-dúr) zongoraverseny, op. 83
SCHUBERT: VI. (C-dúr) szimfónia, D. 589

Sok év eltelt azóta, hogy utoljára léptek fel együtt. És akkor is négykezeseztek, kétzongorás műveket játszottak. Igaz, külföldön már láthatóak voltak a legújabb felállásban is: Kocsis a karmesteri emelvényen, Ránki a zongora mögött. A Nemzeti Filharmonikus Zenekarnak kellett 80 évesnek lennie ahhoz, hogy ez Budapesten is megtörténjék.

Ünnepi koncertet adott az NFZ hétfőn este a Zeneakadémián. Az apropó a zenekar 80. születésnapja volt, a tét pedig az, hogy a néhány éve megújított tagságú együttes milyen formában tud szerepelni ezen a tényleg kivételes alkalomból rendezett hangversenyen. Olyan nagy meglepetésre persze nem számíthattunk, hiszen a megújult zenekar már többször bizonyított. Ezért is volt nagyszerű ötlet, hogy a vendégszólista Ránki Dezső legyen, akinek neve annak idején szinte összeforrt Kocsiséval - ezt lemezek tanúsítják -, de útjuk, legalábbis itthon, már rég találkozott.

És a különleges alkalomra méltó művet választottak: Brahms B-dúr zongoraversenyét. Itt van mit zongorázni, van mit vezényelni, és a kettőt magas színvonalon összehozni tényleg csak kivételes egyéniségeknek sikerülhet. Mert itt az volt a kérdés - miután tudtuk, hogy fél, sőt negyedhangokból is értik egymást -, hogy egy ilyen volumenű művet ebben a felállásban, hogyan tudnak előadni. Nem lépi-e túl valamelyikük a másik rovására azokat a határokat, amelyeket még egy ily kivételes kívánalmakat támasztó versenymű is megvon? Nevezetesen: a zenekar esetleg lejátssza a zongorát, vagy éppen a zongorista nincs tekintettel a kísérőkre, és lehetetlen utána menni.

Jelentem, semmi ilyesmi nem történt. Hallhatólag Kocsis karmester minden igyekezetével azon volt - azon túl, hogy minden lejátszani valót a legmagasabb színvonalon megkövetelt a keze alá rendelt művészektől -, hogy mint kísérő mindig a helyén legyen. Hangerőben, tempóban, karakterben. Olyan dirigensként, aki tisztában van azzal, hogy ez a versenymű pontosan mit is kíván a zenekartól - mert a zongoraszólam minden hangját úgy ismeri, hogy az csak véletlen, hogy most nem ő ül a hangszer mögött. De abban az esetben ilyen zenekart kívánna maga mögé.

Ránki pedig úgy játszott, mint akinek ez a lehető legegyszerűbb tevékenység: a zeneirodalom egyik legnehezebb zongoraszólama végig természetesen gördült ki keze alól, minden árnyalat iránt érzékenyen játszott; ha kellett, erőteli volt, ha kellett, ellágyult, minden pillanatban teljes energiájával jelen volt. Így bekövetkezett a csoda. Nem az volt a lényeg, mit hallunk, kik adják elő, mikor, miért - máshol jártunk: a legmagasabb rendű emberi szellem (igenis létező) világában.

A szünet után Schubert VI., C-dúr szimfóniája került sorra. Könnyed jutalomjáték a zenekar számára. Nem a teljes létszám jelent meg a színen, ez a mű kevesebb zenészt kíván. Nem örvend különösebb megbecsülésnek, afféle Rossini stílusát követő kísérletnek tarják. Tény, hogy itt még nem a nagy C-dúr, vagy a Befejezetlen zenei világa tárul elénk. De az első rész mindent megkövetelő pillanatai után érthetőnek tűnt a választás. Azt nem lehetett fokozni.

Mint a későbbiekből kitűnt: valójában a ráadások vették kezdetüket. És azért ezt a szimfóniát is elő kellett adni, mert van benne játszani való. Legalábbis úgy, ahogy Kocsis vezényelte. Örömteli, felszabadult stílusban a szellemes dallamok, a hangszerelési ötletek, a ritmikai, hangszerelési, dinamikai játékok iránti érzékenységgel. Mintha a zenekar tulajdonképpen ujjainak meghosszabbítása lenne. Mindig minden szólam egyszerre lépett be, és olyan hangerővel, hangszínnel, ahogy azt kell. A karmester és a zenészek legteljesebb összhangja valósult meg, mintegy bemutatva: mi már ezt is tudjuk.

Mint azt a most is hosszan elhúzódó taps után magától a főzeneigazgatótól megtudtuk, két valódi ráadás következett, a C-dúr hangnem által meghatározva, valamint a művek szellemi rokonsága alapján összeválogatva. Először egy Rossini-mű, Az Olasz nő Algírban nyitánya, majd egészen ifj. Johann Straussig jutottunk, aki a Művészélet című keringőjével került megidézésre. Hogy ne hiányozzék nekünk Bécs január elsején, mert itthon is hallhatunk olyat.