40 éves a Zeneakadémia jazz tanszéke

2005. december 15.
Nemzeti Hangversenyterem
40 éves a Zeneakadémia jazz tanszéke
Diákok és tanárok koncertje

Az újságírókat általában meghívják az eseményekre. Vagy nem hívják meg. Az azonban igen ritkán fordul elő, hogy meghívják, aztán meg fizettetnek velük. És mindez nem a legnagyobb világsztárok workshopján, vagy egy nemzetközi művészeti vásáron, vagy konferencián, hanem egy főiskolai ünnepségen, ahova az ember csak akkor megy el, ha rokonai vannak a fellépők között, vagy éppen iszonyatosan ráér.

És az még esetleg csak hagyján, hogy fizettetnek (hiszen támogathatom én a fellépőket, a helyszínt, vagy akármit egy bizonyos összeggel), de a \"szakmai jegy\" (röhej a neve is, már ne tessenek haragudni) ára 200, leírom betűvel is, kettőszáz forint volt. Nagy bajban lehet a Művészetek Palotája, ha ilyen kispályás eszközökkel akar pénzt szerezni.

Merthogy mennyi újságíró lehetett ott? Bevallom, épp beestem a kezdésre, és akkor a félretett jegyeknek még a nagy része ott volt az információnál - tehát mondjuk tíz. Az összesen 2000 forint. Ráadásul ezek az emberek, ha már elmentek, valószínűleg meg is írják, amivel reklámot csinál(hat)nak a Művészetek Palotájának, a rendezvény szereplőinek, a kultúrának, ilyesmi. Inkább kérték volna, hogy adakozzak, lehet, hogy többet adok, és még a csicsás, lézeres-vízjeles, valószínűleg drágán előállított jegyre sem kellett volna pénzt pazarolni. És még egy poén: a jegy a 21. sor legszélére szólt. És még látcsövet sem lehetett bérelni, pedig én azért (is) szeretek koncertre járni, hogy lássam is a művészt, tudom, ez az én perverzióm, de ez van.

Megfordult a fejemben, hogy hazamegyek, de nem akartam lesüllyedni a szervezés szintjére, ezért inkább kifizettem a jegyet. Legközelebb nem fogom. Legfeljebb nélkülem zajlanak majd a MűPa rendezvényei, s ha elmegyek, mert érdekel a műsor, majd veszek jegyet, de jó helyre, ahonnan látni is lehet, nem csak hallani.

No, nem mintha ez itt probléma lett volna, hiszen talán ha fél ház (se) volt. Mondta is a kedves beengedő hölgy, hogy üljünk, ahova akarunk. Így mégis láttam a fellépőket.

A koncert első felében a tanszék tanulói, a második felében tanárai \"mutatkoztak be\". A Főiskola Bigbandje kezdte az estét, közepes produkcióval. Aztán Binder Károly tanszékvezető és Batta András rektor mondott néhány keresetlen szót (többé-kevésbé mindketten ugyanazt), amitől kissé a november 7-i iskolai ünnepségek hangulatát öltötte az este, de hát a protokoll az protokoll (egy kevésbé pihent néző el is aludt rendesen, még horkolt is szegény, de aztán valaki gonoszul fölébresztette). Itt tudhattuk meg mi, a \"szakma\", hogy az igazgató ingyen bocsátotta a rendezvény rendelkezésére a házat (biztos ezért kellett a 200 forint, mert emiatt nem maradt nekik parizerre sem). Emellett megtudhattuk azt is, hogy nemsokára a IX. kerületbe költözhet a Tanszék, egy zeneiskola épületébe, aminek éppen ideje, mert ahol eddig voltak, Újpesten, az Ady Művelődési házban, az mindenre alkalmas, csak zeneiskolának nem (ehhez képest 15 éve \"nyűvik\").

Majd három zenekar következett, melyek az iskola tanulóiból álltak össze. Nem egészen értettem, miért pont őket választották ki fellépőnek, remélem, csak azért, mert más nem ért rá, mindenesetre a három produkció közül az első a \"még elmegy\" kategória volt, a második nem biztos, hogy a Ki Mit Tud? kerületi fordulóján túljutott volna (szerencsére a rokonok és barátok mindent megtapsolnak, így nem maradtak méltatás nélkül ők sem). Egyedül a harmadik, a So What nevezetű zenekar nyújtott komolyabb zenei élményt (ők \"iskolán kívül\" is együtt muzsikálnak). Két igen jól hangszerelt, stílusos feldolgozást játszottak, megvolt bennük az a tűz, a lendület, és a hangszeres tudás, ami az előző produkciókból hiányzott. Kár, hogy a rárakódott vendéglátós modort nem hagyták inkább más jellegű rendezvényekre.

A második részt Gonda János nyitotta, rövid beszéddel, amiben tudatta az egybegyűltekkel, hogy 1965-ben (amíg el nem indult a Jazz Konzervatórium) lényegében nem volt Magyarországon jazz, sőt, tiltották.

Gonda tanár úr, úgy látszik, több jazztörténeti könyvet írt, mint ahányat olvasott, valamint saját múltját is a sutba dobná inkább (...a múltat végképp eltörölni...?). Ugyanis ezzel a megjegyzéssel olyan előadók munkásságát nullázta le, mint a Szabó-Beamter Duó, a Budapest Szájharmonika Trió, a Qualiton Jazz együttes (ebben speciel Gonda János is játszott), a Körmendi Együttes, Tabányi Mihály és szólistái, és még sorolhatnám, mind 1956 és 1965 között (előbbre nem tekintettem vissza, de akkor is voltak szép számmal). Annyira azért nem tiltották, ha Myrna Bell (Hosó Irma) 1956 júniusában tudott a Qualiton stúdióban felvételt készíteni, a Benkó Dixieland pedig az 1962-es Ki Mit Tud?-on mutatkozott be. És még nem soroltam föl mindenkit, de erre szerencsére már vannak megfelelő kiadványok, mindenki utánanézhet.

Aztán arról beszélni szintén barokkos túlzás, hogy 1965-ig nem volt jazzoktatás. Hivatalos jazzoktatás valóban nem volt, de azért azok, akik a negyvenes, ötvenes, hatvanas években (nem) játszottak valahol, azért általában csak (nem) tanultak valakitől. Mindegy, mindennek ellenére nagy jelentőségű dolog volt, hogy 1965-ben elkezdhetett működni a \"Jazzkonzi\", és ebben igen jelentős szerepe volt az alapítónak, Gonda Jánosnak, ezt nem vitathatjuk el.

Ezután a tanári koncertek következtek. A jazz tanszék tanárai a magyar jazzélet elismert művészei, mindenki hozta is a formáját. Ami a második részt lényegében tönkretette, az a technika minősíthetetlen teljesítménye. László Attila formációjában (Oláh Kálmán, László Attila, Lattmann Béla, Kőszegi Imre, Borbély Mihály) először nem szólt a gitár, aztán meg nagyon, de ettől függetlenül is szétesett az egész hangzás. Aztán a basszusszóló alatt Lattmann Béla basszusgitárjára hittem, hogy kontakthibás, de aztán a többi basszusnál is kiválóan hallatszott, hogy mindjárt szétesik a hangszóró, valószínűleg kiment egy (több) mélynyomó. (Egyébként ez a technikusi hozzá nem értés rányomta a bélyegét az egész estére. Ha háromnál több ember volt a színpadon, már vacakul szólt az egész. Hiába, a legjobb akusztikát is tönkrevághatja egy kontár.)

A következő produkciót szerencsére nem tudták elrontani, mert csak két hangszer volt a színpadon, zongora és szopránszaxofon, Binder Károly és Borbély Mihály. Számomra ez volt az est egyik csúcspontja, eredeti volt, virtuóz, előremutató, ötletes és hangulatos. Amit játszottak, az amúgy is a kedvenc \"fúziós\" műfajom, valahol itt ér össze a modern komolyzene és a jazz.

A basszus hibái Babos Gyula alkalmi formációjában (Babos Gyula, Regály György, Zsoldos Béla, Fekete Kovács Kornél, Gőz László) sem kerülhettek elő, mert nem volt basszus - a billentyű hozott valami imitált kíséretet. Viszont itt dob sem volt, hanem a hosszú intro után bekapcsoltak valami dobgépet (ami nekem egyből a 80-as évek legelvetéltebb zenei próbálkozásait idézte föl, de ez még nem is baj, nem tetszhet minden mindenkinek), mely a technika \"jó érzékű\" közreműködésének eredményeképpen rendesen elnyomta a szólisták egy részét, valamint Zsoldos Béla valószínűleg nem kaphatta vissza a kontrollban, mert néha egészen érdekes késleltetett ritmikákat ütőhangszerezett hozzá, miközben arcán feszült figyelem tükröződött.

Aztán Regős István mainstream septettje (Regős István, Berkes Balázs, Borbély Mihály, Elek István, Friedrich Károly, Kőszegi Imre) következett (szintén szétkeverve). Igen jó ízzel játszották Regős számát.

Majd az est másik különlegessége következett, Berkes Balázs és Lakatos Ágnes duója, melyet Binder Károly trióvá egészített ki. Érzékeny, egymásra figyelő finoman cizellált muzsikát halhattunk tőlük (kár, hogy a bőgő, a már említett okból, néha igen csattogott).

Márkus Tibor zenekara (Márkus Tibor, Berkes Balázs, Borbély Mihály, Friedrich Károly, Fekete Kovács Kornél) megidézte a Blood Sweat and Tears-től a free-ig a jazz sokféle világát, jó ízléssel olvasztva egybe a sokféle stílust.

Ezután következett az Utolsó Metró. Mármint nem a film, hanem az a jelenség, amikor 23.00-kor fölpattan a fél nézőtér, hogy elérje az utolsó tömegközlekedési eszközt, így a koncert eléggé klubhangulatot kezdett ölteni.

Az estét Berki Tamás kvartettje zárta (Berki Tamás, Horányi Sándor, Lattmann Béla, Kőszegi Imre). Berki Tamás szokásos show-ját láthattuk, két igen könnyű hangvételű darabbal, az egyik szvinges, a másik latinos, vicces összekötő szövegekkel, meg viccesnek szánt, semmitmondó dalszövegekkel. Ezért jó az angol szöveg a jazzben, ott nem várunk el egyfajta szövegírói nívót, vagy esetleg nem értjük, mit énekelnek. Egészében korrekt produkció volt, még úgy is, hogy a Búcsú blues-t nem úszhattuk meg. Szerencsére rövidebb volt, mint más koncerteken.

40 éves a jazz tanszak. Remélem lesz 50, meg 100 is, meg 1000 is, és remélem, egyetemi rangra is emelkedik hamarosan. És remélem, a következő ünnepek az ideinél nívósabbra sikerülnek.