10 éves a Weiner-Szász!

Számítottam arra, hogy a Weiner-Szász Kamaraszimfonikusok csütörtök esti hangversenye nem anyira hangverseny, mint inkább születésnapi buli, \"happening\" lesz. Utalt erre a szokatlan helyszín, a második félidőre hirdetett meglepetés műsorszám, és persze a szünetben a közönségnek kínált pezsgő.
Nagyon kellemes este volt, mert végül - valóban születésnapi meglepetésként - az esemény szinte észrevétlenül, de egyszerre tudott működni koncertként, partiként, és egyfajta emlékeztetőként.

Eszembe jutott például, hogy miért is szeretem annyira ezt az együttest, miért nem szeretem annyira Vivaldit, és miért érdekesek általában a Weiner-Szász műsorai.

Ez a kamarazenekar rendelkezik a legfontosabb adottsággal. Artikulációja nem merül ki \"az ismétlést játsszuk halkabban\" jellegű sztereotípiákban, sőt, képesek parlandós túlzások nélkül, mégis tagoltan, élő beszédként megszólalni. Ez számomra talán fontosabb erény, mint az együttjáték, a tisztaság, vagy a kiegyenlített hangzás. Igaz, a koncert ezen szempontok szerint sem adott okot a panaszra, kivéve az utolsót, - de erre még visszatérek.

Egy rövid Bach-Weiner átirat után következett a Vivaldi versenymű. Ez a fuvolaverseny nagyon látványosan mutatja be a szerző jellegzetességeit. Szellemes ötletekből, váratlan és frappáns zenei gondolatokból van annyi, hogy abból több zeneszerző is bőven megélne, de a kötőszövet! A túl híg malter! Ez már bizonyára az én teljesen egyéni és szubjektív igényem dolga, de az üres szekvenciákkal szemben általában többre tartom a kevesebb ötlettel is \"gazdaságosan\" bánó, és jól szerkesztő mestereket. A szólista Gyöngyössy Zoltán viszont annak ellenére remekelt, hogy tónusa most nem tűnt túl szépnek, és rendkívül zavart a mozgása miatt indokolatlanul hol felerősödő, hol szinte eltűnő hang, - de még erre is visszatérek.

Haydn A-dúr szimfóniája egy kis ízelítő volt a zenekar soron következő nagyobb vállalkozásához. Remélem, még lesz alkalmunk szólni róla, mert igéretük szerint az új koncert-sorozatban valamennyi melléknévvel rendelkező szimfóniát elő fogják adni.

A pezsgős előcsarnokbéli sétával egybekötött szünet után következett az ígért meglepetés. A koncertkalendáriumban olvasható élőzene-kiséretes vetítés elmaradt, mint megtudtuk, valószínűleg a kifizethetetlenül magas szerzőijogi tarifa miatt. A helyette szintén \"mozis\" vonatkozású Nino Rota opusz viszont szerintem igazán remekbe sikerült kárpótlás volt. Már volt szerencsém a szerző néhány \"komolyabb\" művéhez, most ismét eszembe jutott, hogy milyen átgondolt és kiegyensúlyozott kopozíciók ezek. Nem túl mély, nem túl nagyszabású, de ismeretlenségében friss, figyelmemet maradéktalanul lekötő bemutatót hallottam. A Weiner-Szász Kamaraszimfonikusok koncertjein - és nem csak a születésnapokon - gyakoriak az ilyen meglepetések, remélem megtartják ezt a jó szokásukat, különösen úgy, hogy rögtön utána feloldják - mint most is - egy jól ismert és zseniális művel.

A koncert záró-száma Mozart K.201-es A-dúr szimfóniája volt, vérbő, izgalmas előadásban. Sajnos talán ebben volt a legfeltűnőbb a hangzás aránytalansága, a fúvós szólamok szinte teljes hiánya.
Nem halogathatom, most kell visszatérnem a koncert egyetlen, de általános negatívumára. A koncerthelyszínként debütáló Uránia mozi látványa nagyon kellemes, de akusztikailag teljesen alkalmatlannak bizonyult. A zenekar hátsó sorainak hangja szinte maradéktalanul eltűnt a zsinórpadlás-szerű magasban. A Vivaldi műben előforduló csembalóra csak egy gyanúsan halk zizegés-cincogás hívta fel a figyelmem, de az igazi kárvallott a fúvós-szekció, Gyöngyössy Zoltán, illetve a földszinten ülő közönség lett.

A már beharangozott Haydn szimfónia-sorozat helyszíne is az Uránia lesz. Nem tudom, hogy elég lesz-e egy közönség felé megdöntött hangterelőt beállítani, de mindenképpen érdemes volna megpróbálkozni vele. Az eredmény a jelenleginél csak jobb lehet.