Ujjgyakorlat (René Pape Wagner-albuma)

René Pape
WAGNER

Staatskapelle Berlin
Daniel Barenboim

Universal / Deutsche Grammophon
477 6617

*

Tulajdonképpen nem nagyon lehet mit írni René Pape új szólólemezéről, amelyet teljes egészében nagy kedvencének, Richard Wagnernek szentel. Pontosabban: nem nagyon érik meglepetések az embert, úgy is mondhatnánk, igazolódik a papírforma. Pape meseszép orgánuma teljes pompájában bontakozik ki a felvételeken, nem érheti vád a részletek válogatását, sőt, a közreműködőket sem. Csak tudnám, miért tűnik helyenként mégis olyan üresnek az egész?

René Pape ma vitathatatlan világklasszis, főként a német repertoárban (színpadon és lemezen egyaránt) nagyszerű alakítások fűződnek a nevéhez, ha egy jó Sarastro kell, rögvest érte kiáltanak, de énekelt ő olasz, sőt orosz operákban is, nem is akármilyen szerepeket (Fülöp király, Borisz Godunov). Az első pillanattól nyilvánvaló volt, hogy fölényes magabiztossággal lesz úrrá az új lemeze jelentette vokális kihívásokon, még akkor is, ha olyan területekre is merészkedik, amelyekre korábban soha.

Kockázatosnak tűnik egy basszus számára a Tannhäuserből elénekelni az Esthajnalcsillaghoz címzett dalt, ám Pape megoldja a dolgot. Még sosem énekelt színpadon Hans Sachsot, néhány éve Berlinben igen közel állt hozzá, ám végül lemondta az előadásokat. Ezen a lemezen két monológ erejéig belebújik a suszter-poéta bőrébe, sőt, még az Éjjeliőr rövidke megszólalását is meghallgathatjuk a tolmácsolásában.

Semmi nagyobb hiba sincs egyikben sem, ám megfigyelhető, hogy időnként Pape a szólamok túlrészletezésével próbálja kompenzálni basszushangja kifejezőerejének relatív hiányosságait. A „Verachtet mir die Meister nicht” kezdetű híres részletet viszont helyenként igen zavaróvá teszi, hogy az énekes csak azért is énekelni akar, még akkor és ott is, ahol a szólam csupán a deklamálást kívánná meg. Pape egyfajta belcanto megközelítését adja Wagner muzsikájának, ami legalábbis nem mindig tűnik helyénvalónak.

Akad azért pár igazi gyöngyszem, amelyek kiemelik az albumot az átlagos lemezek hosszú sorából, ugyanis a Parsifal 3. felvonásából származó részletek valóban a mű szellemiségéhez illő lefegyverző egyszerűséggel, sallangmentesen szólalnak meg.
A német basszusnak itt (is) méltó partnere az egész lemezen remeklő berlini Staatskapelle, Daniel Barenboim precíz irányításával.

Jó, de nem nagyszerű: egyaránt igaz ez erre a lemezre, és egyre inkább úgy tűnik, a lemez „protagonistájára” is.