Tünékeny ritkaság - Lukács Gyöngyi árialemeze

In questa reggia
Lukács Gyöngyi
PUCCINI, GIORDANO, CILEA, PONCHIELLI, MASCAGNI, BOITO, CATALANI
A Magyar Állami Operaház Zenekara
Kesselyák Gergely
Hungaroton
HCD 32391

Látszólag jó időzítéssel, budapesti előadásainak sorába illeszthetően rukkolt ki a Hungaroton Lukács Gyöngyi új árialemezével. Mindezt fokozza, hogy mindjárt a nyitó felvétel pont a Turandot-nagyária, melyet alig egy hónapja az Erkel Színház közönsége élőben is hallhatott. És ezzel már itt is vagyunk a probléma sűrűjében. Hogy mindez világos lehessen, előbb inkább a többi számról ejtenék néhány szót.

Turandotot egy másik Puccini-opus, a Tosca követi. A címszereplő imáját (\"Vissi d\'arte\") minden valamirevaló szopránénekesnő lemezre énekelte már. Közülük keveseknek adatott meg az a zsírosan nemes hanganyag, amivel Lukács Gyöngyi rendelkezik. Halljuk Floria Toscát, az énekesnőt, amint messze fölötte áll a kéjvágyó bárónak, és mégis könyörögnie muszáj. Ámulunk és csodáljuk e teljesítményt. Lukács bámulatosan sok mindent tud pusztán hangszínnel érzékeltetni. De valószínűleg ezért is érzi az ember lassúnak a híres áriát. Tényleg, Lukács 3\'24\'\' alatt abszolválja, Callasé 3\'14\'\', Tebaldié 3\'17\". De megnéztem a többieket is: Kiri Te Kanawa, Caballé, Freni jóval lassúbb nála. Mégis, az érzés ez. Lukács a drámát visszafogja, mindössze a hangszínnel operál - így is lenyűgöz.

Hasonló benyomásunk marad a harmadik Puccini-részletnél is. Manon Lescaut utolsó felvonásbeli áriájában (\"Sola, perduta\") ezt kevésnek érzem. Manon itt már túl van mindenen, a Halál előszobájában lehet, de ez nem jön át. Igen, halljuk a kétségbeesett hangot, de meg sem sejtjük a közeli véget, hacsak a szövegből nem. Talán Lukács Gyöngyi még (buta szó) túl fiatal ehhez a szerephez.

Az egész felvétel legtökéletesebb darabja Giordano Andrea Chenier-jéből Maddalena áriája (\"La mamma morta\"). A pazar hanganyaghoz ezúttal hibátlan építkezés társul. Ebben az előadásban Giordano kicsit nehézkes megfogalmazása hirtelen mélyebb értelmet kap. Itt derül ki egyértelműen, hogy Lukács nem az a fajta énekes, aki egy gyors frázissal hipp-hopp sikert csihol ki magának. Idő és hely szükségeltetik neki, amihez nem minden komponista egyformán partner. A Maddalena-ária után már kicsit más színezetet kap a korábban említett két Puccini-részlet is.

Cileát Adriana I. felvonásbeli áriája képviseli e lemezen. A poszt-bel canto kevésbé önálló arculatú szerzői (így a későbbi Mefistofele-részletet komponáló Boito, s a lemezzáró La Wally-áriát alkotó Catalani is) megszenvedték, hogy Verdi és Puccini után már Olaszhonban sem lehetett változtatás nélkül maradandót alkotni. Kísérleteikből egy-egy mutatós ária maradt, csillogó külsővel és némi mondandóval. Látványosak, s Lukács maximálisan ki is hozza belőlük, amit lehet, de ennél többet Tőle sem várhatunk.

Egy kicsit ez áll Ponchielli Giocondájára is. A különbség annyi, hogy a Méregária valódi szenvedélyeket takar, akkor is, ha ezek az emóciók elég primerek. De hát az Élet ilyeneket is tartalmaz jócskán, amelyeket csak egy határig lehet kikerülni. Lukács vad szenvedéllyel veti magát az áriába. A dráma is segítségére van a művésznőnek abban, hogy legfőbb erényeit (hangszépség, lassan építkező drámaiság, diadalmas magasságok) kibontakoztathassa.

Mascagni Parasztbecsületében nincs önálló, zárt szopránária. A \"Voi lo sapeta, o mamma\" kezdetű ária inkább csak elbeszélés, ami csak része az egyre sodróbb cselekménynek. Az énekesnő minden igyekezete ellenére - mint ennél az áriánál majdnem mindig - marad némi hiányérzetünk. S itt tűnik elő leginkább az a tény, hogy Lukács Gyöngyi nem született drámai szoprán. A mélységek kifejezetten puhák, és nehezebben is szólalnak meg. Hangsúlyoznám, hogy e kifogások szinte bárkinél említésre sem méltóak lennének, itt is csak Lukács összteljesítményéhez képest érdemelnek szót.

És akkor térjünk vissza a Turandot-áriára. Az előadás után is gondot okozott, az eltelt hónap alatt csak megerősödött bennem, hogy Lukács Gyöngyinek mégsem kellene sorozatban életre keltenie a kegyetlen császárleány figuráját. Legalábbis egyelőre nem. Pedig pontosan hozza a kívánalmakat, de úgy vélem, nagy árat fizethet érte. Túlontúl súlyos mélységeket és túlontúl sötét hangszínt hoz ki magából, többet, mint amennyit a hangszalagok bántódás nélkül elviselnek. Ha lehet választani, én inkább sok Normát, Aidát, Toscát, Lady Macbeth-et (és még sorolhatnám) szeretnék hallgatni vele, mint még néhány Turandotot, esetleg Sentát vagy Brünnhildét. Azokat hagyjuk meg másoknak! Hiszen az a ritkaság, amit Õ tud, oly tünékeny.

A lemezen a Magyar Állami Operaház Zenekara működik közre, korrektül, Kesselyák Gergely tisztességes, de mélyebb régiókat nem feszegető irányításával. Sajnos ismét fel kell hívni a Hungaroton szedett-vedett műsorfüzetére, s főleg néhány szarvashibára a figyelmet: az énekesnő bő lére eresztett bemutatásából bántóan kimaradt Sosztakovics Kisvárosi Lady Macbeth-je, sajnos Marcello Viotti-ról már nem beszélhetünk jelen időben, s ezúttal sem tudhatjuk, ki követte el az operarészletek fordításait.