Szegény ember Straussa (Négy utolsó ének / Ricarda Merbeth)

R. STRAUSS:
Vier letzte Lieder
Brentano-Lieder
Ariadne auf Naxos – Overture, Dance Scene

Ricarda Merbeth – soprano
Weimar Staatskapelle
Michael Halász

Naxos
8.570283

Lehetne felmérést készíteni, biztos van is ilyen, hogy mennyire határozzák meg egy zeneszerető viszonyát zeneművekkel, előadásokkal a gyermekkori, fiatalkori első találkozások. Könnyűzenében bizonyosan a kamaszkori élmények a döntők, ezért indulhatnak világ körüli útra olyan, néhány évtizeddel ezelőtt sikeres együttesek, amelyeknek már csak egy-két őszülő, de erősen festett hajú tagjuk maradt, és valahogy sikerült megszerezniük a névhasználati jogot. Pár száz főnyi, valamikori rajongóból álló közönség bárhol összejön.

Komolyabbra fordítva a szót, biztosan élnek bennem olyan élmények Sass Sylvia és Lukács Ervin valamikori hungarotonos Négy utolsó ének-felvételéről, amelyek – függetlenül attól, hogy az ma milyen hatást keltene bennem – csak azt engedik meg, hogy a legmagasabb elvárásokkal közeledjem egy-egy új lemez felé, amelynek műsorán ott szerepelnek az ominózus dalok. Persze nem csak én mérek magas mércével – kit érdekel –, hanem maga a zeneszerző is.

Nem is úgy kellene felvenni ezeket a műveket, hogy keresünk hozzájuk egy megfelelő előadót, hanem fordítva: ha valakiről bebizonyosodik, hogy képes közvetíteni azt a szomorúságot, az elmúlásnak azt a csöndesen borongós hangulatát, amely itt szükségeltetik, akkor lecsapni rá, és irány a stúdió. De hát a lemezipar – illetve, ami belőle maradt – ma már nem így működik: nem is indul jól a Frühling ezen a kiadványon.

Nagyon az előtérből és harsányan szól Ricarda Merbeth hangja, legyőzve a háttérbe szoruló zenekart. Ugyanakkor agyonvibrált, és nem hallunk – legalábbis ezen a hangerőn – finomabb megoldásokat. A kép később árnyalódik; ahogy egyre visszafogottabbak, reménytelenebbek lesznek a dalok, az énekesnő is elárul magasabb rendű képességeket, finomodik előadói eszköztára, de teljesen mégsem lehetünk elégedettek vele.

A zenekart Michael Halász becsületes munkára készteti, a nagyvonalúsággal (értsd: az igazán kis részletek iránti odafigyeléssel) azonban adósok maradnak, bár sokszor kifejezetten szépen szólnak. És végül is becsületesen végigvezetnek minket a lemez anyagán, a Négy utolsó énekhez hasonló zeneszerzői eszközöket használó Brentano-dalokon is. Bár ezek ugyan nem annyira felszabadultan jókedvűek, mint azt a kísérőfüzet állítja, de mivel az előadó részéről nem kívánnak szinte végtelenül mély érzelmi azonosulást az énekszólammal, egyszerűbben megoldhatók. Így itt elfogadhatóbb az eredmény.