Petibonból nagy énekesnő lett (Patricia Petibon: Amoureuses)

Amoureuses – Arias from HAYDN, MOZART, GLUCK

Patricia Petibon – soprano
Concerto Köln
Daniel Harding

Universal / Deutsche Grammophon
477 7468

„A kis ugribugri Petibon-t pedig könnyed, légies francia szerepeiben nagyon kedvelem...” – írta nemrégiben egyik olvasónk. Véleményét teljes mértékben osztottam. Patricia Petibonnal sok éve találkoztam először, egy Mezzo-klipben. Lángvörös, szeplős csitri botladozott ki a színpadra, s drótozott copfjait rázogatva valami elsöprő bájjal adta elő Olympia áriáját. Tehetsége és eredetisége egyértelmű volt, s egy pillanat alatt kedvenccé vált, de komolyan venni azért még nem nagyon lehetett.

Utána persze jöttek a hírek. Petibon idővel olyan nagyságokkal léphetett fel, mint William Christie, Nikolaus Harnoncourt, Marc Minkowski és még sorolhatnám, s kisvártatva alig jelent meg régizenei operafelvétel nélküle. S most itt van bemutatkozó CD-je, Amoureuses címmel. Szerelmes nők – valahogy így magyaríthatnánk. A felvételen – nagyon okosan – alig több, mint két évtized terméséből válogat, Haydn, Mozart és Gluck remekeiből. Az 1768 és 1791 közötti operák hősei és hősnői mind szeretnek. És lám, milyen sokoldalú lehet a szerelem!

Petibon hősnői vágyakoznak, sóvárognak, harcolnak, gyűlölnek, könyörögnek, meghasonlanak. Kedvesek és huncutok, máshol meg rafináltak és kegyetlenek. Milyen érdekes! Eddig még sosem merült föl bennem, hogy miért is olyan az Éj királynője? Petibon a második felvonásbeli Bosszúáriát énekli. Talán egy csipetnyit lassabban a szokásosnál, de a hibátlan (és kötelezően elvárt) virtuozitás mellett valami újat is kihallhatunk az előadásból. A varázsfuvola negatív hősnője is NŐ! Talán szerelmes volt és elhagyták? Petibon előadásában már némi részvétet is érzünk iránta.

Amúgy nagy felfedezés a lemez! Engem elsősorban Haydn nyűgözött le, akit a kortárs operaszakma szeret lesajnálni. Petibon öt operájából is idéz. Virtuóz áriák és sokoldalú hősök ismét. A patikus nadrágszerepe nem is nő, az ária viszont elképesztően bájos, emlékeztet Petibon korábbi, huncut „vörös koboldos” korszakára. Az Armida varázslónője szenved, az Orfeusz és Euridiké, avagy a filozófus lelke női címszereplője elgondolkodtat, A lakatlan sziget hősnője megríkat. A lemeznyitó Élet a Holdon-részlet pedig csak szimplán elkápráztat üde frissességével.

Mozart részletei az énekesnő zenei sokoldalúságát mutatják számomra. Az Éj királynőjéről már beszéltünk. Mennyivel „egyszerűbb” alak a kis Barbarina, alig kétperces áriácskájával a Figaro házasságából. De mégis mennyi minden van benne ebben az alig két percben! Ezek után Susanna csipkésen finom és árnyalt Rózsaáriája nem okoz nagy meglepetést.
De a Lucio Silla két, s a Zaide egy drámai áriája igen! Itt jövünk rá, hogy Petibon már teljes mértékben levetkőzte ifjúkori (hangi) önmagát, és érett énekesnő áll előttünk. A csitriből érett asszony vált!
A Vorrei spiegarvi, oh Dio! koncertária ismét a virtuozitás világába visz vissza, hiszen a szólam nem kevés része bőven a háromvonalas tartományba esik, ami Petibon számára ismerős közegnek tűnik.

A különlegesen válogatott lemez visszatérő alakja Armide fura és ellentmondásos figurája. Gluck operájának zenetörténeti jelentősége (ugyanarra a Tasso-alapműre, mint Haydné), hogy itt szólal meg a romantika első hangja. A címszereplő, a szépséges varázslónő szeret, de mégis küzd az érzelmei ellen. Megtalálja a boldogságot, de elveszíti azt. A darab végén őrjöngve átkozza meg a világot, s összeomló palotája temeti maga alá. Petibon pedig a lemez végére teljesen lenyűgöz a három árián keresztül történő folyamatos átalakulásával.

A Concerto Köln (igazolva legutóbbi budapesti csúcsformájukat) igazán adekvát muzsikálással szolgálja a lemez, s az énekesnő sikerét, az együttest irányító Daniel Harding pedig tökéletes formaérzékkel teremti meg a zenei hátteret.