Opera proibita - a tiltott műfaj (Cecilia Bartoli új árialemeze)

Opera proibita
Cecilia Bartoli
Les Musiciens du Louvre - Grenoble
Marc Minkowski
HÄNDEL, A. SCARLATTI, CALDARA művei
Universal / Decca
475 7029

A pápa betiltotta az operaelőadásokat Rómában, így 1700-tól tíz éven át csak néhány művészetpártoló előkelőség palotájában - például Ottoboni bíborosnál - mutattak be operaszerű műveket oratorikus formában. Ezekből válogatott áriákat új lemezére Cecilia Bartoli. Az, hogy ez hangzatos címet kapott, nem érdekes, tíz éve még egyszerűen csak: \"Arias from Baroque Oratorios Cecilia Bartoli\" - vagy valami ilyesmit olvashattunk volna a borítón.

De a figyelmet mindenképpen fel kell kelteni, még ha csak ilyen ártalmatlan poén által is. Ha valami tiltott, az nagyon érdekes lehet ám!

De a kísérőfüzet nem áll meg itt. Belelapozunk, és egyszer csak magával Fellinivel találkozunk, amint a La Dolce Vita plakátja előtt álldogál. Azután Anita Ekberttel, amint a Trevi kútban ázik. Nocsak, felcsaptak barokk zeneszerzőnek és énekesnőnek? Azt nem, de mint megtudhatjuk, az ötvenes években a film jutott - ha nem is a tiltás, de - az elítélés sorsára az Örök városban. És Az édes élet különben is - Pasolini szerint - igen barokkos szellemiségű alkotás. Hát ezért pompázik Bartoli Ekbert jelmezében a hátoldalon, bár meg kell mondani, noha Cecilia nem csúnya nő, a hatás olyan, mintha Anita próbálkoznék egy Händel-ária abszolválásával.

Néhány évvel ezelőtt revelációszerűen hatott Bartoli Vivaldi-lemeze. Egy abszolút zseniális zeneszerző legszebb, legkifejezőbb áriái olyan virtuozitással, hangi eszközökkel megvalósítva szólaltak meg, ahogy addig nemigen hallottunk. Helyükön voltak a dolgok, az énekesnő ahol kellett, fúriává változott, ahol kellett, a suttogás-éneklés határán - szinte elalélva - mozgott hangjával, de mindig összhangban a szöveg tartalmával. És megérdemelt volt a siker.

De nem csak a forradalom, a siker is felfalja saját gyermekeit. Ki nem látott már saját modoros gesztusaiba merevedett - egyébként valamikor kiváló - színészt, ki nem olvasott még ugyanazokkal a képekkel, szófordulatokkal operáló verseket ugyanattól a költőtől, ki nem hallott még ugyanazokkal a dallam- és harmóniapatentekkel operáló zeneművet - akár több zeneszerzőtől. A legnagyobbak megmenekülhetnek attól, hogy emiatt élvezhetetlenek legyenek műveik, de a kisebbeknek halála lehet a siker érdekében folytatott kritikátlan önismétlés.

Caldara, Scarlatti, a huszonegy-két éves Händel nem Vivaldi. Amely eszközök az ő egyébként is extravagáns áriáiban effektusként jól működhettek, itt alaphangvételként visszatetszőnek tűnnek.

Miért kell minden gyors áriának körülbelül 160-as metronómszám-mutatóra járnia? Bartoli persze irgalmatlanul technikás énekes, minden hang szépen elválasztva, tisztán szólal meg a tizenhatod-menetekben. Csakhogy a magasabb hangok esetében gyakran bizony már szabályos visításba csap át! Kicsit lassabban biztos kontrolláltabbak lennének ezek a hangok. Mint a viccben. Mi itt gyorsan, pontosan és olcsón dogozunk. Kettőt választhat!

Ugyanilyen állandó eszköz a lassú áriákban az a bizonyos éneklés-majdnem-suttogva. Egyszer-kétszer, nagyon indokolt esetben, például amikor Scarlattinál a szövegben a szellőről van szó, és a vonósok a Négy évszakból ismerős kíséretet hozzák, valóban hatásos lehet. De mindig előkerül; valóban annyira egyedi, utánozhatatlan eszköz, hogy csak ezért csodálnunk kéne előadóját?

Egy árialemez önmagában is abszurd, olyan, mintha foci helyett mindig csak a gólokról készült összeállítást néznénk. Ilyen módon tálalva olyan, mintha csak a tizenegyes és tizenhatos körüli szabadrúgásgólokkal traktálnának minket. Hol maradnak a szépen kidolgozott labdavezetések, ívelt átadások, pontos levételek? Tudatos képzavar, de Bartoli mintha állandóan ökölbe szorított torokkal, másik végletként pedig elengedett gégével énekelne.

Megint csak: hol marad a zenébe vetett hit, hogy a dallam megformálása a legfőbb eszköz, a többi csak segítség, kivételes esetben. Legfőképp a belcanto áriákról van szó. Ily módon előbb csak unni kezdjük a menetrendszerűen egymást váltó gyors-lassú áriák sorát, tudván, hogy a gyors nagyon furioso, a lassú sotto voce lesz megszólaltatva, később idegesek is leszünk kissé.

Keményen ítélek tán. De túl nagy elismertségű énekesnőről van szó. Ha már ő bedőlt - esetleg nem is saját magának, hanem rossz ízlésű énekmestereknek, producereknek -, mi maradjunk józanok. Talán ezzel rávehetjük: ne maradjon azon az úton, amely már hallhatóan a hanyatlás felé vezet.