Mozart: Requiem / Harnoncourt

MOZART: Requiem
Christine Schäfer - szoprán
Bernarda Fink - alt
Kurt Streit - tenor
Gerald Finley - basszus
Arnold Schönberg Choir
Concentus Musicus Wien
Nicolaus Harnoncourt
Deutsche Harmonia Mundi
82876587052

\"Minthogy a halál (szigorúan véve) életünk valódi végcélja, pár év óta az embereknek ezzel az igazi, legjobb barátjával annyira megbarátkoztam, hogy nemcsak nem rettent meg, hanem erősen nyugtat és megvigasztal. (...) Soha nem fekszem le ágyamba a gondolat nélkül, hogy (bár fiatal vagyok) másnap talán már nem leszek, és mégis soha senki azok közül, aki ismer, nem mondhatja rólam, hogy társaságban mogorva vagy szomorú lennék - ezért a boldogságért hálát adok mindennap teremtőmnek, és kívánom ezt minden embertársamnak.\"

Ezeket a gondolatokat nemcsak betűkkel vetette papírra Mozart apjának írt levelében, hanem zenében is. A zenetörténet legromantikusabb lapjaira tartozik, hogy Mozart, a nevét titokban tartani kívánó megrendelő megbízottjától, felkérést kap egy Requiem komponálására, amelynek munkálatai közben meghal. Pont harminc éve lehet tudni, hogy Walsegg gróf kívánta a - saját neve alatt előadott - művel feleségét gyászolni.

De a történethez nagy és komoly viták is társultak: mennyit és hogyan hagyományozott a befejezést végül is elvállaló Süssmayr-ra elképzeléseiből Mozart? És persze, hogy nem mindent tudott a jelentéktelen tanítvány úgy megvalósítani, ahogy kellett volna. Ezért használja már másodszor Franz Beyer - főleg hangszerelési - javításaival a mű kottáját Harnoncourt. Mert ez már második kísérlete a művel. Először tizenkét éve vette fel, az akkori előadói gárdából most csak a zenekar ugyanaz. És valószínűleg a helyszín is azonos, mert annak címlapján a Musikvereinsaal szerepelt, de nincs utalás a felvétel helyére, a mostani lemezen a karmester látható, viszont tudatják velünk, hogy koncertfelvételről van szó az említett teremben.

És egy olyan koncertéről, amelyen igen-igen sajnálhatja a halandó, hogy nem vehetett részt, még akkor is, ha legalább a lemezről tudomást szerezhetünk róla, mert még ez is felülmúlja a műtől eddig kapott legszebb élményeinket is - nekem leginkább az előző Harnoncourt-felvételtől.

Először is a zenekar. Régi hangszerekkel, és mindenféle vitát örökre értelmetlenné téve használatuk szükségességének, szükségtelenségének mivoltáról. Ha ezt lehet így, akkor mindegy, hogy min játsszák. És akkor már miért ne legyenek régi hangszerek? Főleg, ha megjelenésük legfőbb indoka a hangzásbeli különbség lehet. Puhább vonósok, behízelgő fafúvósok, rezgőbb rezek.

Azután a kórus. Mindegy, hányan vannak, minden szólam tökéletes egységben szól. A szoprán a magasakban is hajlékony, a basszus a mélyekben is erőteljes. És úgy éneklik a fúgákat, hogy mindegyik szólam odafigyelő kiegészítője a másiknak.

És a szólisták. Azonos éneklési kultúrával, hangszínnel, hangerővel vannak helyükön, együtt és külön-külön.

És a karmester. Sokszor volt az az érzésem, hogy érdekesebb, mint értékes, amit csinál. Most minden olyan gondolat, amely az érdekességeket akarná elemezni, csak az után jöhet, hogy minden meggondolás nélkül azok hatása alá kerültünk. Erőteljes, néhol szinte erőszakosságig hangsúlyos megszólalások. Rögtön az Introitusban, azután ellágyulás például a Lacrimosában, majd hirtelen kitörés ugyanott, és így végig a műben. Mégis: egységben tartva az egészet, hűen a gondolati tartalomhoz. A levélben leírtakkal hol összhangban (a halál az örök megnyugvás boldogságát is hozhatja), hol ellentétben (de elveheti az élet, a hétköznapok, a pillanatok boldogságát).

Akkor viszont küzdeni kell ellene. Vagy ilyen mű megírásával, vagy ilyen, minden hangjával, gondolatával egységben lévő előadásával. Nekünk pedig élnünk kell: ha másért nem, hogy ezt a felvételt minél többször meghallgathassuk.